A britek egyik legnagyobb tragédiája: a Titanic szomorú története

Ebben a bejegyzésben vízre szállunk, de nem is akármilyen vízre, mély és nagyon hideg vízre, ugyanis témánk a méltán híres vagy inkább hírhedt Titanic és az ő szerencsétlen katasztrófája.

Korábban már született itt az oldalon bejegyzés a témában, ott egy néhány dokumentumfilmet ajánlottam figyelmetekbe, amelyek egészen érdekes oldalról járják körbe a tragédiát. A bejegyzést ide kattintva tudjátok elolvasni: A Titanic katasztrófa rejtélyei és a magyar kapcsolat

Aki első kézből szeretne információkhoz jutni, annak figyelmébe ajánlom az állandó Titanic kiállítást Southampton-ban, ahol nem csak a történet részleteivel ismerkedhettek, de találkozhattok a hajó működő makettjével valamint számos, a hajóroncsból felhozott kinccsel is: A múzeum honlapja

Na de kezdjük az elején, hogyan is lett a Titanic, a kor technikai csodája minden idők egyik legszörnyűbb tengeri szerencsétlenségének az áldozata.

A történet 1907-ben kezdődött, amikor a belfasti Harland & Wolff hajógyár elnöke és a White Star Line hajótársaság elnöke elhatározták, hogy három gigantikus óceánjárót építenek. A fő hangsúlyt a luxusra és a biztonságra helyezték - terveik szerint ezek a hajók forradalmasították volna az Atlanti-óceán két partját összekötő személyhajózást.

A White Star Line számára épülő első új óceánjáró az Olympic volt, melyet néhány hónappal később a Titanic követett. A két hajó olyan hatalmas volt, hogy új, különleges száraz dokkokat kellett építeni számukra, a hajógyár csarnokai mindennap hatalmas gépek zajától és állandó kalapálástól voltak hangosak.

Először a gerinclemezeket illesztették a helyükre, majd miután elkészült a hajó váza, beszerelték a fedélzettartó gerendákat és a fedélzetet alkotó lemezeket. Mintegy hárommillió darab szegeccsel felerősítették a hajótestet borító acéllemezeket is, melyek némelyike elérte a 9 méteres hosszúságot.

A méreteket érzékeltetendő érdemes megemlíteni, hogy a Titanic hatalmas központi horgonya 15 700 kg-ot azaz több mint 15 tonnát nyomott, ami több mint 3 afrikai elefánt összsúlya! A terhet húsz lóval vontatták be a műhelybe, ahol az előfedélzeten kialakított helyére szerelték.

1911 májusára, alig két évvel a munka megkezdése után, a Titanic készen állt arra, hogy vízre bocsátsák, igy a 3 000 kiló lágy szappannal, 15 000 kiló faggyúval és 5 000 kiló olajjal kevert eleggyel síkossá tett hajótest mindenféle külön ceremónia nélkül, mindössze 62 másodperc alatt csúszott bele a vízbe. Ezután vontatóhajókkal a szerelvényező medencébe vontatták és elkezdték megtölteni az üres hajótestet.

Helyükre szerelték a hajtóműveket, kazánokat és egyéb gépeket; megépítették és berendezték a kabinokat, lakosztályokat és étkezőhelyiségeket. 1912 februárjában a Titanicot átvontatták a szárazdokkba ahol felszerelték a hajócsavarokat és felhordták az utolsó festékréteget is a hajótestre.

A közhiedelemmel ellentétben a Titanic tervezői soha nem állították, hogy hajójuk elsüllyeszthetetlen vagy különlegesen gyors lenne. A hajó tervezésekor a fő szempont a fényűző kényelem és nem a sebesség volt, így a Titanic valójában 7-8 km/órával lassabban haladt, mint vetélytársai. A hajó puszta mérete és masszív megjelenése a belsejét jellemző ragyogó pompával párosulva a legtöbb emberben mégis azt a hitet keltette, hogy a hajó valójában elsüllyeszthetetlen.

A Titanic hosszúsága 269 méter, szélessége 28 méter, a hajótest hajógerinc feletti merülési mélysége 10,5 méter volt. A hajtóműveket a hajótest mélyében 29 kazán, bennük 159 kemence látta el energiával. A kemencék együttesen 660 tonna szenet fogyasztottak naponta igy a hajó 23 csomós sebességre, azaz 42,6 km/órára volt képes.

A hajótest megerősítése és biztonságának fokozása céljából a Titanicba 15 rekeszfalat építettek, melyek igy 16 részre osztották a hajót. Tervezői úgy okoskodtak, hogy ütközés esetén a hajó még akkor sem süllyedne el, ha két rekesz, vagy az elülső kisebb rekeszek közül akár mind a négy, teljesen megtelne vízzel. A rekeszfalak felső széle azonban csak 3 méterrel nyúlt a vízvonal fölé, így a víz könnyeden átömölhetett egyikből a másikba, ami valójában hatástalanná tette az egész megálmodott rendszert.

Az állítólag tökéletes vízzáró képességgel bíró rekeszfalakra valójában több ajtót is szereltek. Ezek ugyan szintén vízzárók voltak, de csak a hajó legalján elhelyezkedő tizenkettőt lehetett a parancsnoki hídról elektromotorok segítségével működtetni. A többi, mintegy harminc ajtót kézzel kellett bezárni. Az ütközés után e kézzel működtetett ajtók egy részét becsukták, egy részük viszont nyitva maradt, míg néhányat ismét kinyitottak, hogy könnyebb legyen felállítani a vízszivattyúkat.

1912. április 2-án a Titanic azután készen állt a kipróbálásra és kihajózott az Ír-tengerre, le egészen Southampton dokkjáig. A próbát sikeresnek ítélték és hamarosan a Southamptonban élő Edward John Smith kapitányt meg is bízták hajó irányításával. Az utasok körében közkedvelt hajóskapitány volt, az alatta szolgálók pedig kedvenc kapitányukként tisztelték.

Ő volt az ideális rangidős kapitány a White Star számára már évek óta ő irányította a társaság hajóit első útjukon, és mivel már nem volt messze a nyugdíjtól a Titanic első útja karrierje csúcspontját jelentette volna.

1912. április 10-én délben azután a Titanic elindult első útjára, de a hajó mozgása olyannyira megzavarta a kikötő vizét, hogy az ott horgonyzott New York nevű hajó megfeszítette a köteleit és elindult a Titanic felé. Szerencsére azonban a kikötői vontatóhajóknak sikerült visszafogniuk a New Yorkot, és így elkerülték az ütközést.

A három utasosztállyal rendelkező Titanic 2206 utasát nem csupán fényűző dekoráció, hanem széles választékú szórakozási lehetőségek is várták.
Az első osztályú utasoknak fenntartott részlegben a kezdő atléták használhatták a hajó úszómedencéjét, tornatermét, squash pályáját, masszázs szalonját és törökfürdőjét, de jó időben a fedélzeti játékok szintén kitűnő szabadidős programnak bizonyultak.

Ha a körülmények nem kedveztek a szabadtéri elfoglaltságoknak, az ingyenes jól felszerelt könyvtár több száz könyve várta az utasokat, de táblajátékok is szerepeltek a hajó repertoárján. A Titanicon voltak zenészek is, akik a háttérzenét biztosították és játszottak a különböző társaságoknak a nap folyamán. Napközben szivarokat, cigarettákat, cukorkákat, könnyű ételeket és italokat szolgáltak fel a hajó különféle termeiben, vacsora után az urak hagyományosan a szigorúan csak a férfiaknak fenntartott szivarszobába vonultak vissza, ahol lehetőséget volt a beszélgetésekre, szerencsejátékokra.

A hölgyek a vacsora utáni teára az olvasó- és írószobába telepedtek le, vagy a hajó társalgójában foglaltak helyet. Az utazás során a hajó tehetséges utasai számára kisebb fellépéseket is szerveztek, ahol énekelhettek, vagy komédiázhattak.

A különböző osztályok utasai természetesen külön ebédlőkben étkeztek es a jegy ára tartalmazta az étkezések árát, kivéve azokét az első osztályú utasokét, akik inkább a la carte fogyasztottak a luxusétterem étlapjáról. Az első osztályon az étkezések egyrészt társasági összejövetelekhez hasonlítottak, menüje megpróbálta megkísérteni a legjobbak legjobbjaihoz szokott, tehetős utasok kifinomult ízlését. Az első osztályú vacsora nyolc-kilenc fogásból állt, és többnyire hideg előételekkel és osztrigával kezdődött.

Ezek után minden fogást külön tálaltak fel - ez állandó parádés felszolgálást követelt a pincérektől. A másodosztályon az ebéd sokkal visszafogottabb volt, a harmadosztályon pedig csak egyszerűen elkészíthető ételekből állt, levesekből és egytálételekből.

Az első osztály utasai a társasági elit tagjai voltak, akik sokat utazgattak és akkoriban éppen a Titanic volt a legfelkapottabb hely a számukra. Sokan európai körútjukról tértek vissza a kontinens körbeutazása után, vagy üzleti érdekeltségeik miatt kényszerültek ingázásra. A másodosztályon üdülési vagy áttelepülési szándékkal utaztak az Államokba és az áttelepülés volt a harmadosztályon utazók legfőbb indoka is.

Harmadosztályon a legolcsóbb jegy egy útra hozzávetőleg $36 volt egy személyre, ha az utas hajlandó volt valaki mással megosztani a kabinját, a másodosztályon ugyanilyen feltételekkel egy útra, egy személynek, kabinmegosztással $66. Az első osztályon az ár $125-nál kezdődött, de igen gyorsan felkúszhatott sokkal többre is a szoba nagyságától es felszereltségétől függően. A legdrágább luxuslakosztály ára £900 vagy $4500 dollár volt. Ez hihetetlenül nagy összeg volt abban az időben, amikor egy átlagos háztartás havi költsége kevesebb, mint $100 dollár volt, ezért is kapta "a milliomosok lakosztálya" becenevet.

Bár a leggyorsabb hajónak járó Kékszalagért a Titanic nem versenyezhetett, mégis komoly célokkal indult útjára, ugyanis a jó reklám érdekében hat nap alatt akarta teljesíteni a Southampton–New York távot. Ezzel magyarázható, hogy Edward John Smith kapitány és legénysége a biztonságosnál jóval nagyobb sebességgel rohant az óceánon, és ez volt az oka annak, hogy a Titanic a rövidebb utat biztosító északi „veszélyzónában” haladt, meg akkor is, ha arrafelé az enyhe tél miatt 1912 tavaszán a szokásosnál is több jég sodródott.

A sarkkör és az Antarktisz környékén ugyanis a hó nem olvad el, viszont évszázadok alatt vastag jégtakarókká tömörül és gleccserek, azaz jeges jégfolyamok alakulnak ki belőlük. Idővel ezek a "jégfolyók" egyre lejjebb csúsznak a tenger irányába, majd amikor az óceánhoz érnek, a jégmezőkből nagy darabok válnak le, és az áramlattal tovább haladva jéghegyekké válnak. Méretük változatos, lehetnek akár akkorák, mint egy hűtőszekrény, de akkorák is, mint egy kisebb hegy.

A jégheggyel való ütközés 1912. április 14-én húsz perccel éjfél előtt történt, a szemtanúk más-más érzésekről számoltak be attól függően, hogy hol helyezkedtek el a hajón. Akik távolabb voltak az ütközéstől, azt állították, hogy "gyenge, súrlódó morajlást" éreztek, vagy ahhoz hasonlót éreztek, mint amikor a vonat fékez, megérkezve az állomásra.

Az utasok és a legénység olyan tagjai, akik közelebb voltak az ütközéshez, jóval erőteljesebben érezték, az ütközés során letört egyik jégdarab példaul beesett egy nyitott kabinablakon. A szemtanúk leírásai eltérnek, de a jéghegy legalább a hajó előfedélzetéig, legalább hatemeletnyire emelkedett a víz fölé, a víz alatt pedig tizenöt emeletnyi mélységre nyúlt.

Tiszta időben a jéghegyek 15-20 mérföldről mar észrevehetőek a hajóhídról, de az árbockosárból meg távolabbról. Holdfényes éjszakán ez a távolság pár mérföldre csökken, de a Titanic katasztrófájának éjszakáján a körülmények kedvezőtlenek voltak, ezért a jéghegy egészen addig rejtve maradt, amíg már túl késő volt kikerülni. Nem volt holdfény, ami megvilágíthatta volna az óceánt es a jéghegyeket gyakran ölelik körbe kis hullámok, amik megtörnek a jéghegy oldalán, de csendes időben meg hullámverés sincs. Ezek nélkül a jéghegy csak egy nagy fekete tömegként jelent meg a sötétben, és a hajó orrától csak néhány száz méternyire lehetett felfedezni.

Az április 14-ei vasárnap tiszta égbolttal virradt a hajóra, reggel kilenckor a Caronia gőzösről érkezett üzenet papírszalagja kígyózott a távírófülkébe amelyben jéghegyeket, jégszirteket és jégmezőt jelentenek, de nem sokkal dél előtt a kezdetleges szikratávíró ismét kopogni kezdett, ezúttal a Baltic figyelmeztette a Titanicot a hajózási útvonalat akadályozó jégre.

Aznap este dermesztő hideg volt a fedélzeten, de szélcsendes, derült éjszaka követte. A hídon William Murdoch elsőtiszt tartózkodott, akit legalább hét távirat figyelmeztetett a jéghegy-veszélyre és bár az őrszemeket fokozott éberségre szólították fel, a Titanic iramát megsem fogták vissza, 40 km/óra sebességgel szelte a habokat az éjszakában. Bár az őrszemeket távcsővel nem szerelték föl, Fleet őrszem 23.40-kor egyenesen előttük hirtelen megpillantott valami sötétnél is sötétebbet.

Az eleinte kicsi folt nőtt és közeledett, így Fleet háromszor megkondította az árbockosár harangját, egyúttal telefonon is hívta a hidat. Fleet az árbockosárban mozdulatlanul állva figyelte az egyre növekedő objektumot, míg A Titanic szinte örökkévalóságnak tűnő idő múltán végre balra lendült, hogy kikerülje a jéghegyet. Fleet szorongva látta, hogy az orrfelépítmény a hegyhez súrlódik, és jégdarabok záporoznak az előfedélzetre. Éjjel 0.05-kor – körülbelül huszonöt perccel a csikorgó rázkódás után – Smith kapitány parancsot adott a legfőbb tisztnek a mentőcsónakok ponyvájának lebontására.

A Titanic csupán 16 csónakot és négy összecsukható mentőeszközt vitt magával, ezek együttesen körülbelül 1 180 főt fogadhattak be a 2 200 körüli fedélzeti összlétszámból.

A Titanic csónakfedélzetén álldogáltak az utasok, ki-ki a számára előírt helyen feszengve lesegették a többi csoportot, hogy amazok hogyan festenek a mentőmellényben. A muzsika is nyugtatta a kedélyeket, Hartley karmester összegyűjtötte az embereit, és a zenekar ragtime-ot játszott. A fedélközi szegény ír fiúk és lányok letérdelve imádkoztak, valamint egy angol pap járkált föl-alá az utasok között, gyóntatott és föloldozást adott.

A fekete víz szüntelenül emelkedett. Hajnali 2 óra 15 perckor a legénység már az utolsó két összecsukható csónakkal bajlódott, amikor a tenger a tat irányában végig zúdult a csónakfedélzeten és elborította a hidat.

Az ütközés után a Titanic 2 óra 40 perc alatt süllyedt el, tehát másnap hajnali 2 óra 20 perckor már nyoma sem volt az óceánon. Az általános vélekedés szerint a Titanic azért süllyedt el, mert jéghegynek ütközött; valójában azonban a tragédia több körülmény összejátszásának eredménye.

Hozzájárult a Titanic elsüllyedéséhez a sebesség és a szög, ahogy összeütközött a jégheggyel, a víz hőmérséklete, a hajótest anyagának és a szegecseinek minősége, a jéghegy abban az időszakban szokatlan helyzete, a lyukak száma és az első hat vízzáró tartály elhelyezkedése, valamint a legénység figyelmetlensége is. Noha a hajó valóban jéghegynek ütközött, ha a többi szerencsétlen körülmény nem járul hozzá, talán nem süllyed el.

A Titanic vészjelzését számos hajó vette a tragédia éjszakáján, többek között a Carpathia, a Mount Temple, a Virginian, a Baltic, a Caronia, a Prinz Fredrich Wilhelm, a Frankfurt és a Titanic testvérhajója, az Olympic is. Eleinte több hajó indult a katasztrófa helyszínére, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Carpathia érhet leghamarabb oda, a többiek folytatták eredeti útjukat.

Ahogyan szinte minden világraszóló eseménynek, ennek a hajószerencsétlenségnek is van magyar vonatkozasa, ugyanis a Carpathia hajóorvosa, a magyar származású Lengyel Árpád volt, aki a Titanic süllyedésekor mentési és orvosi munkájával kiérdemelte az egész világ elismerését.

A Californian nevű hajó viszont csak néhány mérföld távolságra volt a Titanictól amikor a tragédia történt, de ő megállt éjszakára, mivel kapitánya nem kockáztatta meg az átkelést a sötétben a "jégmezőn". Volt ugyan vezeték nélküli távírójuk, de a rádiós éjszakára kikapcsolta azt, így nem vette a Titanic vészjelzéseit. A mai napig komoly viták folynak arról, vajon gondatlanul jártak-e el a Californian tisztjei, amikor nem néztek jobban utána a távoli rakétáknak és fényeknek, melyeket a fedélzetről tisztán láttak.

1912. április 15-én hétfőn az újságok nem megerősített hírekre hivatkozva azt állították, hogy a Titanicot baleset érte, alig 5 nappal azután hogy elhagyta Southampton kikötőjét. Az első hírek szerint ütközés történt, de az emberek azt rebesgették, hogy a hajó jéghegynek ütközött és bár nem történt komolyabb baja az új-skóciai Halifax felé vontatják. A következő nap kora reggeli óráiban végül megerősítették a hírt: a Titanic elsüllyedt.

Sajnos az egyetlen teljes utaslista odaveszett a Titanic-kal együtt, és ez nagyon megnehezítette a holtak és a túlélők listájának összeállítását, de legutolsó adatok szerint 1517 ember lelte halálát a jéghideg habokban.

A Titanic legendája évtizedekig foglalkoztatta az emberi képzeletet. Az elsüllyedt hajót 1985-ben megtalálták és ekkor lehetőség nyílt arra, hogy megkülönböztessük a valóságot a mítosztól.

A hajó roncsait Dr Robert Ballard oceanográfus és tengerbiológus találta meg és amikor megtalálta észrevette, hogy az utasok beszámolóinak megfelelően a hajótest kettétört. Úgy vélte, hogy a vízzel teli előrész súlya kiemelte a vízből a hajó hátsó részét és ez nem sokkal a süllyedés előtt kettétörte a hajótestet. A hajóból kiesett törmelék több száz méteres területen szétszóródott a tengerfenéken, a hajó első és hátsó része egymástól közel 600 méterre feküdt.

A roncsok 2,5 mérföld, vagyis 4 km mélységben fekszenek a tenger fenekén, ahol a nyomás négyzetcentiméterenként 422 kilogramm, tehát maga egy felderítő expedício is komoly technikai felkészültséget igényel.

Bob Ballard jó időre titokban tartotta a felfedezést, azt remélve hogy ezzel meg tudja akadályozni a kincsvadászok fosztogatását, akik például Titanic feliratú kávésbögréket kerestek volna. Ezen a második expedíción tengeralattjáróval többször is lement a hajóroncshoz és az utolsó merülés alkalmával lent hagyott egy emléklapot az 1500 áldozat tiszteletére majd arra kérte rajta az őt követő felderítőket, hogy ne bolygassák meg az áldozatok nyughelyét.

A roncs valószínűleg idővel teljesen eltűnik majd, már az utóbbi 20 év alatt is, amióta megtalálták a Titanicot, történtek változások a szerkezetben. A hajó tat-része a nyomás és a korrózió miatt összepréselődött, a tiszti negyed, a tornaterem és a sétálófedélzet tartószerkezete pedig tovább rothadt. A Titanic építése során használt puhafa többsége, például a kabinok és a luxuskabinok fenyő válaszfalai teljesen eltűntek, a hajó belsejében emiatt hatalmas acélbarlangok tátonganak, a megmaradt fedélzeteket pedig vastag iszapréteg borítja.

Mindamellett megmaradt valami az egykor fényűző dekorációból, leginkább a roncs csendesebb vizű részeiben, ahol az áramlás hiánya gátolja a fával táplálkozó organizmusok megtelepedését. A mennyezetek és falak díszítő berakásai, a faburkolatok és a díszes ablaktakarók vannak a legjobb állapotban az első osztály fogadótermében a felsőbb fedélzetek néhány luxuskabinjában.

Amióta sikerült megtalálni a tenger fenekén a roncsokat, leginkább csak a tudományos kutatásokkal foglalkozunk es feledésbe merültek a régi összeesküvés-elméletek, miszerint direkt nem volt elegendő életmentő csónak a Titanic-on, és rengetegben csak egy pár nő és gyerek ült, amikor leengedték őket. Vörös helyett fehér rakétákat lőttek föl vészjelzésként, igy az arra járó hajókon azt gondolhatták hogy a Titanic-on csak tűzijáték van.

A Titanic legendáját azonban kísérteties események is körül lengik, úgy tűnik, hogy ezeket az eseményeket 14 évvel korábban megálmodta egy amerikai író, Morgan Robertson. 1898-ban megjelent, Futility or the Wreck of the Titan (Könnyelműség, avagy a Titán pusztulása) című kisregényének cselekménye kísértetiesen megegyezik a későbbi tragikus eseményekkel. Eszerint megépül a világ legnagyobb, elsüllyeszthetetlennek hitt luxushajója, ami a Titan nevet kapja, méretei és egyéb paraméterei pedig szinte teljesen megegyeznek a Titanic-éval. A hajó első útjára Southamptonból indul Amerika felé, 2500 utassal, ám egy áprilisi éjszakán jéghegynek ütközik és elsüllyed, az utasok nagy része pedig a tengerbe vész. A hajón kevés volt a mentőcsónak, ezért csak az előkelők és a gazdagok menekülhettek meg. Megjelenésekor a regény visszhang nélkül maradt, ám amikor szinte szóról-szóra megvalósultak a benne leírtak, afféle próféciaként kezdtek rátekinteni.

Nem Robertson volt az egyetlen, aki megérzett valamit a készülő szerencsétlenségből. 1892-ben egy spirituális hajlamú újságíró, William Stead írt egy cikket, melyben egy óceánjáró pusztulását vetítette előre, mely számos áldozatot követel. Ebben az írásban is fontos szerep jutott a nem kellő számú mentőcsónaknak.

A sors iróniája, hogy Stead is a Titanic áldozatai között volt.
Ennél szerencsésebb volt az egyik női utas, akit állítása szerint egy ismeretlen férfi figyelmeztetett a közelgő veszélyre. Ennek köszönhető, hogy bár New Yorkba szólt a jegye, a franciaországi Cherbourgban - ahol a hajó további utasokat vett fel - partra vitette a poggyászát és nem folytatta tovább az utazást. A történetet később több túlélő is megerősítette.

Hát igy történt, hogy egy elő legenda 5 nap alatt foszlott semmivé, de a körülötte kialakult és csillapodni nem akaró érdeklődés meg ma is, több mint 100 évvel a tragédia után is éléken foglalkoztatja az embereket a világ minden pontján.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota
idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf

Facebook: Idegenvezetes London
Instagram: @idegenvezeteslondon
X (korábban Twitter): @Idegenvezetes_L