Necropolis Railway: a vonat amellyel egykoron a londoni halottak jártak

London a történelme során mindig is nagyobbacska városnak számított, lakosságának száma exponenciálisan nőtt, főleg a viktoriánus időkben (1831-1901), amikor a betelepülők miatt mérete hirtelen ugrásszerűen megnőtt.

A feljegyzések szerint 1801-ben valamivel 1 millió felett volt a londoni lakosságszám, míg 1891-re elérte az 5.5 milliót. Akik pedig megszületnek minden korban, előbb-utóbb meg is halnak. A viktoriánus időkben, 1840 környékén a férfiak átlagéletkora 40 míg a nőké 42 év volt, ami 1900-ra kissé emelkedett, fárfiaknál 45 évre és a nőknél 50 évre.

Ez azt jelentette, hogy komoly nyomást helyezett a halottak megemelkedett száma a londoni temetők rendszerére, melyek az évszázados szokásokat követve természetesen elsősorban a templomkertekben voltak. Ezeket a meglehetősen szűkös helyeket a város csakhamar kinőtte, így szükség volt rá, hogy mihamarabb nagyobb sírkerteket jelöljenek ki.

Előfordult ugyanis, hogy alkalmanként - a helyszűke miatt - temetetlen holtakat találtak bennük, avagy egy-egy temetés alkalmával a földből régen elhantolt emberek csontjai kerültek elő rendezetlen összevisszaságban.

Gondos és gyors tervezés eredményeként azonban hamarosan megalapították a londoni temetőrendszer ma is legjelentősebb tagjait, a The Magnificent Seven azaz a A csodálatos hetek néven:
* Kensal Green Cemetery (1833)
* West Norwood Cemetery (1837)
* Highgate Cemetery (1839)
* Abney Park Cemetery (1840)
* Brompton Cemetery (1840)
* Nunhead Cemetery (1840)
* Tower Hamlets Cemetery (1841)

Hamarosan azonban újabb megoldás után kellett nézni, ugyanis még ezek az új temetők is gyorsan teltek a megállíthatatlan bevándorlás eredményeként, így most olyan helyszín után néztek, amely nem feltétlen a városban van, de nincs is attól túl messze, megfizethető és kényelmesen elérhető, ha mást nem vasúti úton.

A problémára az újonnan kiépített vonathálózat adta a megoldást, ám ehhez a meglévő vonalak mellé újabb sínpárokat is le kellett fektetni, melyek Londonon belül a Waterloo vasútállomástól indultak. Itt egyébként a mai napig megtalálható a város legfurcsább vasútállomásának a maradványa, egészen pontosan a 121, Westminster Bridge Road, London, SE1 7HR cím alatt.

A pontos megnevezése ennek a régen elhagyatott megállónak „London Necropolis Railway” azaz „Londoni Temető Vasút”, ami az épület bejárata fölé volt írva nagy betűkkel.

Négy évvel azután hogy a Waterloo állomást megépítették 1848-ban, a „London Necropolis and National Mausoleum Company” is megalakult. Első intézkedése volt, hogy területeket vásárolt fel temető céljára Surrey megyében, Woking település közelében és elnevezte az új temetőt Brookwood Cemetery-nek.

Mivel ez a terület Londontol relatív messze volt, olcsón hozzá lehetett jutni, így a szegényebbek is megengedhették maguknak, hogy az újonnan kijelölt temetőben parcellákat vegyenek maguknak. Sőt ha egy pillantást vetünk az egykori könyvelésbe, akkor azt is megtudhatjuk, hogy kik váltottak „csak oda” jegyet erre a meglehetősen különleges utazásra, ugyanis ekkor már csak azt kellett megoldani, hogy a koporsók is valahogyan ide kerüljenek és itt jött képbe a vasút.

Az első időkben az illetékesek több alternatív megoldást is vizsgáltak, de arra jutottak, hogy nem lenne szerencsés az utasokkal egy vonaton koporsókat is szállítani és valahogyan azt is meg kellene oldani, hogy a különböző társadalmi osztályokból származó utasok se keveredjenek. Így jutottak arra a megállapodásra, hogy a hallottknak saját vonatra van szükségük, külön megállókkal így elkerülhető bármiféle probléma.

A gyászszertartásokat is a vonaton tartották, így a kocsikat felosztották a három társadalmi réteg között (arisztokraták, középosztály és a szegények), valamint kétféle megemlékezést is igénybe lehetett venni, az egyik volt az Anglikán, a másik pedig egy nonkomformista (azaz nem anglikán) szertartás.

Az 57 perces utazás végén a vonat megérkezett a végállomásra, ahol két megállóhelyet alakítottak ki: a temető déli részén az Anglikánok számára és a temető északi részén a minden egyéb felekezet híveinek. Az állomás kápolnájában az első osztályon utazó halottak közül mindenki vallása szerint megkapta a gyászmiséjét majd megtörtént a temetés.

Az állomáson a hozzátartozóknak lehetőség volt frissítőt vagy esetleg egy ebédet elfogyasztani mielőtt a vonat vissza vitte volna őket Londonba. A harmadosztályú halottaknak nem tartottak egyenként gyászmisét, őket csoportosan ravatalozták fel.

A Necropolis Railway 1854-ben indult először útjára, de nem lett akkora siker mint ahogyan azt várták, ugyanis más vonattársaságok is ajánlottak hasonló szolgáltatást, akár közelebb is Londonhoz mint Woking. Húsz év alatt mindössze évente 3200 temetést szerveztek azaz összességében kb 64 000-et.

A vonal működésének azonban mégsem a kihasználatlansága vetett véget, hanem az hogy a második világháború alatt, 1941-ben a terminált bombatalálat érte, megsemmisítve a legfőbb kiszolgáló helyiségeket.

Mára az egykori terminálnak csak a homlokzata maradt meg Waterloo állomásnál, a temetőből a vonatsíneket felszedték és az egykori megállókat is elbontották. Az eredeti négyemeletes épületben ravatalozók, üzletek, egy kazánház valamint a földszinten a gondnoki lakás kapott helyet. Várótermeket is kialakítottak a vasúthoz melyet a másodosztályú utasok lépcsőn, míg az első osztályú utasok lifttel közelíthettek meg.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota
idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf