Történelmi magyar étterem Londonban: The Hungaria

Ha néhány napra turistaként Londonban jártok, akkor el tudom képzelni, hogy nem feltétlen a magyar ízeket keresitek, azonban a helyieknek a magyar ízek minden időben egzotikumnak számítottak.

Mi jól tudjuk, hogy a magyar konyha gazdag és sokszínű, jól ismert fűszerei elsősorban a paprika, a fekete bors, a hagyma és a fokhagyma, sok húst fogyasztunk valamint jelentős mennyiségű tejtermékeket is. Ez nagyban eltér az angol konyha ízeitől, melyről korábban írtam már egy bejegyzést, ezt ide kattintva el is olvashatjátok.

Ma már nem sok autentikus magyar éttermet találni Londonban, de volt időszak, amikor egy-egy magyar étteremnek igen komoly hírneve volt a városban. Ez a bejegyzés pedig pontosan egy ilyen étteremről szól.

The Hungaria (Lower Regent Street, SW1Y)

Érdekes módon, ennek az étteremnek a története Olaszországban kezdődött az 1800-as évek végén, ott is egy kis faluban Bologna mellett, ahol egy bizonyos Joseph Vecchi arról ábrándozott, hogy egy nap majd étterem- avagy szállodavezető lesz. Neki is állt álmait megvalósítani, így Nizzában elszegődött egy étterembe, ahol a hierarchia alján, pohármosogatással kezte.

Lassan de biztosan elindult a ranglétrán, azonban a nagy fordulat 1906-ban érkezett, amikor pincérként Londonban kapott állást, a nagynevű Claridge's luxusszállodában, ahová elsősorban arisztokraták, politikusok, a királyi család tagjai és a kor hírességei jártak.

Később ugyan, de itt történt az is, hogy 1945. július 17-én a Claridge's hotel 212-es apartmanjában megszületett a száműzött jugoszláv király utóda, Alexander trónörökös. Viszont ahhoz, hogy teljes jogon lehessen országnak jövendőbeli uralkodója, jugoszláv földön is kellett szülessen, ezért az akkori brit miniszterelnök, Winston Churchill közbenjárására a hotel két hálószobás lakosztályát jugoszláv területnek nyilvánították, erre az egy napra. Ez azt jelentette, hogy az apartman ajtaja mintegy országhatérként funkcionált, a szobaszervíz pedig egyik országból járkált át a másikba. A kis Alexandert azután 1945. október 24-én a Westminster apátságban keresztelték meg, keresztszülei az akkor a trónon ülő brit király VI. György és lánya Erzsébet hercegnő lettek, akit később II. Erzsébet néven ismerhettünk.

Ezen a kisflmen idelent, azokat a perceket láthatjátok, amint Alexander trónörökös 2001-ben Londonban, a Claridge's hotel híres 212-es apartmanjában visszakapja állampolgárságát a szerb államtól. Történt ugyanis, hogy a Jugoszláviát, majd a felbomlását követően Szerbiát irányító Slobodan Milošević miatt a családnak számüzetésben kellett élnie, ugyanis a londoni születést nem tekintette hazája földjén való születésnek. A Milošević utáni kormány azonban hazavárta a családot, státuszukat is visszaállították.

Na de kanyarodjunk vissza Vecchi történetéhez és a századfordulóhoz, amikor is 1910-ben igen nagy lett a sürgés-forgás Londonban, ugyanis meghalt az addig regnáló uralkodó, VII. Edward király (uralkodott: 1901-1910), így a temetésére gyakorlatilag fél Európa magas rangú képviselői mind megjelentek, valamint egy évvel később ugyanígy, amikor utódát V. György királyt (uralkodott: 1910-1936) megkoronázták.

A meghívott vendégek között volt a magyar származású gróf Károlyi Mihály (teljes nevén Károlyi Mihály Ádám György Miklós) miniszterelnök, majd az első magyar köztársasági elnök és felesége Andrássy Katinka grófnő is, akik pont a Claridge's hotelben szálltak meg.

Érdekes módon, akkoriban London legjobb éttermeit olaszok irányították, és így volt ez a Claridge's hotel esetében is, azonban Vecchi innen hamarosan tovább állt, először Berlinben a Kaiserhof Hotelben dolgozott, ami egyébként II. Vilmos német császár kedvenc szállodája is volt. Innen azután Szentpétervárra került, a Hotel Astoriába, ami francia éttermett vitt.

Ebben a hotelben a sok magas rangú orosz vendég között alkalmanként megjelent maga Rasputyin is, aki mint tudjuk az 1906-os évtől tartott fenn a Romanov cári családdal egy különös, de bennsőséges viszonyt. Kapcsolatuk a család legkisebb gyermekén, egészen pontosan Alekszej cárevics betegségén keresztül formálódott, ugyanis a kisfiú hemofíliában (vérzékenységben), egy genetikai eredetű rendellenességben szenvedett.

Ez a betegség általában idővel rosszabbodik és a leggyakrabban kontrollálatlan belső vérzés végez a betegekkel. A tudomány mai állása szerint a betegség véralvadási faktorok rendszeres beadásával kordában tartható, de Rasputyin idejében ilyesmiről még szó sem volt. Ez a fura szerzet azonban állította, hogy ő mindenek ellenére segíteni tud a kisfiún.

Mivel ő volt a cárné, Alexandra egyetlen reménye, így igazi mély bizalom alakult ki a nő és Rasputyin között, aki gyakran kérte ki a férfi tanácsát különböző helyzetekben, beleértve a kormányzati ügyeket is. Azonban Rasputyin módszerei, viselkedése, alkoholfogyasztási szokásai jelentős kritikákat váltottak ki a nyilvánosság, az egyházi vezetők sőt még a királyi család egyes tagjai részéről is, de a cári család ezekre mit sem adott.

Maga Rasputyin és a cári család tagjai is többször megfordultak a Szentpétervári Astoria étteremben, amit akkoriban Joseph Vecchi irányított, a velük és más arisztokratákkal szerzett éléményeiről pedig egy lenyűgöző krónikát hagyott hátra "The Tavern is my Drum" (azaz A fogadó az én dobom) című, 1948-ban Angliában megjelent könyvében.

Egy alkalommal így ír:
"Egy bizonyos X hercegnő, Raszputyin tiszteletére rendezett ünnepsége este tíz órakor kezdődött volna, és körülbelül tizenkét hölgyből álló társaság gyűlt össze fiatal és gyönyörű lányaikkal, hogy leróják tiszteletüket. Más férfi vendég nem lehetett jelen, és engem kértek fel, hogy gondoskodjak arról, hogy Raszputyin érkezése és távozása a lehető legkevesebb nyilvánosságot kapja. Napok óta a szobák rendezésével, virágokkal való megtöltésével, a téma megtervezésével és Raszputyin kedvenc ételeinek vizsgálatával voltam elfoglalva, aminek kapcsán felfedeztem, hogy a „szeljanka d'esturgeon” a kedvenc csemegéje.

Ez a „szelianka” már a végső fázisban volt, amikor elfoglaltam a helyem a szálloda főbejáratánál, készen arra, hogy fogadjam Raszputyint. Végre egy zárt hintó gördült az ajtó elé, és megérkezett Oroszország gonosz zsenije! Megdöbbentő gyorsasággal surrant be a szálloda főbejáratán, és ahogy meghajoltam, felém fordult. Határozottan megdöbbentem, de sikerült uralkodnom az arcvonásaimon. Tehát ez volt az az ember, akiről egész Európa beszélt; aki szilárdan a babona és a rettegés karmaiban tartotta Oroszországot; a színfalak mögötti főnök. Ez a magas, sovány férfi ápolatlan, piszkos szakállal, amelyet ragadozó madár csőréhez hasonló horgas orr koronázott, és egy hipnotizőr... vagy mesteri sarlatán lángoló, csillogó szemeivel.

Sötét haja a füle köré hullott, és egy kócos homlokfürtje az egyik szemét takarta. Bőre szürke volt a kosztól, hosszú kabátja vastagon zsíros, kezei pedig, amelyek gyors, türelmetlen mozdulatokkal reagáltak üdvözlésemre, piszkosak voltak, lerágott, megfeketedett körmökkel. Egész testében volt valami visszataszító, és ez nem kizárólag teste és öltözéke általános tisztátalanságának volt köszönhető, hanem mintha valami gonosz és mocskos aurát árasztott volna magából.

És mégis, mindezek ellenére, volt benne egyfajta megbénító tulajdonság, ami még abban a villámcsapásban is lenyűgözött. Kissé zavarban vagyok, hogy mit értek ezalatt, de nagy hatalom aurája vette körül. Azt mondják, hogy az emberek az arcukon viselik legbelsőbb lelkük bélyegét; és bár biztos volt, hogy Raszputyin nem jó ember, senki, aki először látta, nem kételkedhetett abban, hogy "hatalmas" ember. Egy lény, aki jóban-rosszban hatással lesz mindenkire és mindenre, amivel kapcsolatba kerül...és most, mint a viharos viharmadár, amely az elemek közelgő dühét hirdeti, az orosz árnyék rávetült az Astoria Hotelre.

Elfelejtettem, milyen szavakat használt, amikor hozzám beszélt, túl elfoglalt voltam a benyomások befogadásával, de emlékszem, hogy utalt rá, hogy nem akarja, hogy a szállodában a saját társaságán kívül bárki más lássa, ezért egy kis lépcsőházhoz vezettem, amely az alagsori étkezőkbe vezetett, ahol Oroszország női szépségei vártak rá, hogy hódoljanak neki. Követtem, és éppen időben érkeztem, hogy lássam a hölgyeket, akik körülvették a férfit, amikor X hercegnő egyesével bemutatta őket.

Színes pillangókra emlékeztettek, ahogy mosolyogtak és hízelgettek, fülbevalóik kacéran táncoltak, miközben a fejüket rázták; ékszerek villogtak a nyakukon, karjaikon és ujjaikon, miközben az izgatott beszélgetés közben gesztikuláltak.

Az este alatt Raszputyin viselkedése tűrhetetlen volt. Ne feledjük, hogy kalandor volt, kétségtelenül nagy személyes vonzerővel, az orosz udvar titkos hatalmával a háta mögött. A jelenlévő hölgyek közül soknak voltak kiváltságaik a cári udvar jóvoltából, amelyeket Raszputyin így vagy úgy de befolyásolni tudott. Oroszország legszebb és legfiatalabb asszonyai vették körül, akik túlságosan is igyekeztek a kegyeibe férkőzni. Bármennyire is igyekszem, nem találok szavakat, hogy enyhítsem vagy mentsem undorító viselkedését.

Evés közben úgy viselkedett, mint egy vadállat, amely hosszú, karmokhoz hasonló ujjait használja kés és villa helyett, a tányérján lévő ételbe kapaszkodik, és nagyon közönséges módon tömi magát, tekintet nélkül a művelt hölgyek érzéseire, akik vele ültek az asztalnál. Bőven ivott, de mégsem ártott neki, nem volt részeges. A legvulgárisabb nyelvet használta vendéglátója és hölgyei jelenlétében (és a pletykák szerint még az udvarban is ezt tette a cár jelenlétében), és egyikük sem merte megdorgálni, vagy akár egy ellenséges pillantással vagy elfordított szemmel elárulni, mennyire megdöbbentek.

Igen, az összejövetel vidám volt, de undorodtam, és minden idegszálammal együttéreztem a jelenlévő gyönyörű nőkkel, akik egy ilyen szörnyeteggel vacsoráztak (bár az arckifejezésükből és viselkedésükből senki sem tudhatta volna, mire gondolhattak). Úgy tűnt, nagyon élvezik az estét, és Raszputyin leggyengébb viccére is hangos nevetésben törtek ki...

Rasputyin szokása volt, hogy minden eseményt, amelyen részt vett, a többi vendég előtt hagyott el és ez a bizonyos összejövetel sem volt kivétel a szabály alól; bár csak hajnali fél négy körül távozott. Csendben felosont a kis lépcsőn, és észrevétlenül kiment a szállodából a várakozó hintójába. Ezután a társaság is feloszlott, a hölgyek kettesével-hármasával távoztak, feltűnésmentesen, hogy senki ne vegye észre őket, bár valószínűtlen volt, hogy egy olyan híresség, mint Raszputyin, ha a szállodában tartózkodott, a pletykák és találgatások ne keljenek szárnyra."

A néhány éves kitérő után azonban Vecchi újra visszatért Londonba, és bár túl sok megtakarítása volt, mégis úgy hozta a szerencséje, hogy egy gazdag pamutgyáros felkérte egy újonnan nyíló minőségi magyar étterem vezetésére, melynek alaptőkéjét maga a magyar állam finanszírozta. Az étteremnyitás oka pedig meglehetősen prózai volt, az I. világháború után az oroszok és németek helyett Magyarország szívesebben fordult inkább az angolok és az olaszok felé.

A magyarok kifizették az étterem bérleti díját, a szükséges felszerelések, dekoráció, bútorzat árát, azonban az étteremnek cserébe kötelessége volt magyar borokat tartani, azokat pedig a Magyar Állami Borkereskedésen keresztül kellett hogy beszerezzék, nem kevesebbet mint 75 000 üveggel évente. Az étteremben nem árulhattak francia avagy német borokat, csak francia pezsgőt, és egyéb angol italokat, amit kérésre szervírozhattak. A belső kialakításának megtervezését Dengler Mihály építészre bízták, Vecchi pedig maga utazott Magyarországra, hogy kis segítséggel ugyan, de a legjobb borokat válogassa össze.

Azonban ahogy megtapasztalta, a magyar étterem nélkülözhetetlen összetevője a jóféle cigányzene is, így akire Vecchi választása esett, az nem volt más, mint a kor egyik legismertebb cigányprímása, Rigó János, akit még Oroszországban töltött idejéből ismert. Komoly kutatómunkát kellett végezzen, mire megtalálta a prímást Budapesten, de az elutazása előtti utolsó napon sikerült a muzsikust egy jelentéktelen étteremben utolérnie, ahol asztaltól asztalig sétálva hegedült. Vecchi emlékeztette Jánost, hogy ők ismerik ám egymást és beszélgetésbe is elegyedtek, oroszul.

A muzsikust talán becenevén, úgymint Rigó Jancsi többen ismerni vélitek. Róla nevezték el a nagyon finom, csokoládés, édesen krémes süteményt is, így talán összeáll a kép. János története 1858-ban Pákozdon kezdődött, ahol már öt évesen hegedűt vett a kezébe. Rengeteget gyakorolt, így tíz évesen már az apja bandájában játszott, majd 15 évesen már a székesfehérvári Magyar Király Kávéházban muzsikáló Simplicius Barcza Józsihoz szegődött. Itt bele is szeretett Józsi lányába Barcza Mariskába, akit azután később feleségül is vett. Szerelmük azonban nem tartott soká, ugyanis amikor János már Párizsban játszott, megismerkedett egy belga herceg amerikai feleségével Clara Warddal, akivel olyannyira egymásba szerettek, hogy a nő elhagyta férjét, János pedig Mariskát és együtt komoly ámokfutásba kezdtek. Tíz év alatt - ameddig a szerelmük tartott - töméntelen mennyiségű pénzt elherdáltak, de Clara egy nap elhagyta Jánost, aki ezután már csak céltalanul bolyongott a világban, végül szegényen, lezüllötten és elfeledetten halt meg Amerikában, sírját a new york-i Kensico temetőben találni.

Naszóval, Rigó Jancsi elvállalta a londoni munkát és 1928-ban meg is nyitott az új magyar étterem, mégpedig The Hungaria néven. A megnyitót hangosra tervezték, magas rangú magyar vendégeket is hívtak, pl. báró Rubido–Zichy Ivánt, aki akkoriban rendkívüli követ volt az Egyesült Királyságban, vagy Bárdossy Lászlót, aki miniszteri, majd követségi tanácsos volt Londonban, később magyar külügyminiszter majd miniszerelnök.

A szórakoztatásról Rigó Jancsi mellet a kor egyik kedvence, Petráss Sári operettprimadonna gondoskodott. A nyitónapon több százan megjelentek, akik a magyar és orosz ételekből összeállított menüből válogathattak.

Nagyon gyorsan lett nagyon kedvelt a hely, mert a korban nagyon más volt mint a többi hasonló étterem, amolyan bohám tanya. Több alkalommal is járt itt a királyi család több tagja, például maga a későbbi VI. György király (uralkodott: 1936-1952) és felesége Erzsébet, azaz II. Erzsébet királynő (uralkodott: 1952-2022) szülei és más, a királyi családhoz közeli személyek. Például a későbbi VI. György öccse, György herceg is, akinek 1934-es esküvője után (felesége Marina görög-dán hercegnő) díszes fogadást is adtak az étteremben a fiatal pár tiszteletére.

Egy, VI. György ausztrál származású beszédtechnika tanáráról, Lionel Louge-ról szóló könyvben például határozottan említik is az éttermet, mint az egyik kedvenc éttermüket, ahol több alkalommal is megfordultak.

Az étterem ezután az 1940-es évekig igen népszerű maradt, sőt mi több a II. világháború idején is, főleg amikor a német légierő a Blitz hadművelet során 8 hónapon keresztül szinte minden éjjel bombázta Londont. Ez azért volt lehetséges, mert az éttermet erre az időre a pincébe költöztették, amely tökéletes óvóhelyként is szolgált, az ajtók gáz- és vízállóak voltak, a személyzetet pedig elsősegélyre is kiképezték. Emellett ágyakat is igénybe lehetett venni az étteremben arra az esetre, ha a vendégek a légitámadások miatt inkább maradtak volna éjszakára. Ebben az időben az étterem jelmondata a "Bomb-Proof and Boredom Proof", azaz a "Bombabiztos és unalombiztos" volt.

Az étterem 1943-ban új vezetőséget kapott, azonban további sorsáról nemigen vannak információk.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota  idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf

Facebook: Idegenvezetes London
Instagram: @idegenvezeteslondon
X (korábban Twitter): @Idegenvezetes_L