Szuezi csatorna és a britek

A Szuezi-félsziget világkereskedelmi szempontból stratégiai helyen fekszik, a Földközi-tengert és a Vörös-tengert köti össze, azaz lehetővé teszi hogy a kontinensek között áthajózva ne kelljen az egész Afrikai kontinenst megkerülni. Ez az útvonal rövidítés nagyjából 10-12 napot spórol a hajóknak, mely nem csak időben de költségben is nagy könnyebbség.

Egyiptom – ahová területileg a csatorna tartozik - a történelem során már többször megkísérelte összekötni a Földközi-tengert és a Vörös-tengert, ám ez csak 1854-ben valósult meg, amikor Ferdinand Marie de Lesseps francia mérnök és diplomata megnyerte Egyiptom alkirályának, Sziad pasának támogatását a csatorna megvalósításához.

Az 1858 decemberében született megállapodás szerint két tulajdonosa lett az építkezésnek és utána az üzemeltetésnek, Franciaország és Egyiptom. A két ország 99 évre kapta meg a koncessziót 1869-től kezdődően, amely a következő jogokat tartalmazta:
* hajózási, révkalauzolási és vontatási díj szedése
* a kikötőkön való áthaladás joga

Ezen jogok a koncesszió lejártával visszaszálltak volna az egyiptomi kormányzatra, ugyanakkor az építők kötelezték magukat, hogy a csatornát semleges területként építik ki, amely nyitva áll minden kereskedelmi hajó előtt, nemzetállami megkülönböztetés nélkül.

Az építkezés alatt a befektetőknek óriási kihívásokkal kellett szembenéznie, a sivatagos tájon még ivóvíz sem volt, ezért desztillálókat építettek, és majd háromezer teve szállította a vizet a Nílustól, a nyomvonal mentén felépített táborokig. Ezután kezdődött a munka, melynek első éveiben a fizetést sem kapó 60 ezer ember kézzel ásott, a földet kosarakban szállították el. A munka lassan haladt, és a nemzetközi felháborodás hatására a kényszermunkának minősíthető tevékenységet 1864-től megszüntették, ettől kezdve a munkásokat toborozták, és a helyi viszonyokhoz képest tisztességesen megfizették őket. A társaság több mint 300 gőzhajtású ásó- és kotrógépet is rendelt, a munka oroszlánrészét 1867 és 1869 között ezek végezték, a kitermelt földet az ipari vasút vagonjaiba rakták.

A 163 kilométer hosszú csatorna végül 1869. november 17-én nyílt meg, nyolcezer kilométerrel és 30 nappal rövidítve meg az Európa és Dél-Ázsia közötti hajóutat. A csatorna akkor még csak hét és fél méter mély, az alján 22 méter, a felszínen 60-90 méter széles volt.

A csatorna végül a tervezett összeg kétszeresébe került, a költségek csaknem háromnegyedét Egyiptom állta, de a haszonból csak 15 százalékot kapott, ezért 1875-ben az ország a csőd szélére került, így kénytelen volt 44%-os részesedését Nagy-Britanniának eladni, így a Szuezi csatorna brit és francia többségi tulajdonba került.

1882-ben Egyiptomban felkelések törtek ki az európai befolyás felszámolásáért, melynek azonnali következménye a brit katonai intervenció és a csatorna néhány napra történő bezárása lett, majd a tárgyalások eredményeként megszületett az 1888-as konstantinápolyi egyezmény, mely kimondja a Szuezi-csatorna semleges státusát és nemzetközi vízi út jellegét, vagyis, hogy minden állam kereskedelmi- és hadihajója számára biztosítani kell az áthaladás jogát.

1922-ben Nagy-Britannia formálisan visszaadta az 1914 és 1922 között brit protektorátus státuszú Egyiptom függetlenségét, de ennek ellenére továbbra is maradhattak brit katonák Egyiptom területén, hogy biztosítsák a Szuezi-csatorna semlegességét. Mivel az első világháború alatt többször is szüneteltették a csatorna működését, a tárgyaló felek 1936-ban újabb szerződést kötöttek, melyben újfent garantálták a csatornán való áthaladás jogát, lobogóra való tekintet nélkül. Ennek garantálásához a brit csapatok továbbra is a térségben maradtak.

1952. július 26-án újabb változás történt, ugyanis Faruk egyiptomi királyt lemondatták, és némi amerikai támogatással a hatalmat a „szabad tisztek” mozgalma szerezte meg. 1954-ben – amerikai nyomásra – Nagy-Britannia is kénytelen volt megállapodni Egyiptommal a még mindig ott állomásozó csapatai kivonásáról, ami 1956-ban meg is történt. Hamarosan az egyiptomi vezetőség a Szovjetunió, Szíria, Jemen és Szaúd-Arábia segédletével bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását.

Nagy-Britanniát és Franciaországot – a két fő részvényest – igen meglepte és felháborította az egyiptomi elnök bejelentése. Mint régi nagy gyarmattartó birodalmak, nemcsak a nemzeti büszkeségük megsértését látták ebben a lépésben, hanem megmaradt gyarmataik, befolyásuk, és maradék nagyhatalmi státuszuk elvesztését is.

Az Egyesült Államok – mivel nem tartotta olyan horderejünek a kialakult válságot – a viták békés rendezése elvét választotta. Nagy-Britannia és Franciaország így kénytelen volt – első lépésben – politikai és diplomáciai útra terelni az ügyet. Az elfogadott közlemény szerint a három nemzet egyetértett abban, hogy a csatorna államosítása – kártérítés ellenében – szuverén joga bármely független országnak, de elítélték az államosítás módját és közvetett céljait. 1956-ban az egész június, július, augusztus és szeptember is ráment hogy valamiféle megegyezére tudjanak jutni Egyiptommal, de egészen októberig csak addig jutottak, hogy felállítottak egy bizottságot akiknek a dolguk a tárgyalások szakmai levezénylése volt.

Nagy-Britanniának fontos volt a helyzet megoldása, ugyanis a második világháborút követően fokozatosan elvesztette távol-keleti befolyását, így teljes erejét és figyelmét közel-keleti érdekszférájának megtartására kívánta fordítani. A britek nemcsak részvényeiket (valamint a csatorna forgalmából származó hasznot) féltette, hanem sokkal inkább az iraki olajhoz való akadálytalan hozzáférését is.

Nagy-Britannia és Franciaország vezetői tehát teljes egyetértésben voltak abban a kérdésben, hogy az őket ért sérelmeket nem lehet diplomáciai úton enyhíteni, ezekre az egyetlen lehetséges válasz a katonai intervenció. A diplomáciai megoldás keresése közben azonban az Egyiptom elleni támadás tervezett időpontja is egyre távolabbi jövőbe tolódott.

Mivel Nyugat-Európa kőolajának nagy része ezen keresztül érkezett, október végén - a magyar forradalommal egy időben - francia, angol és izraeli csapatok szállták meg az övezetet, és csak az amerikai és szovjet közös fellépés hatására távoztak az év végén. Az 1967-es hatnapos arab-izraeli háborúban elaknásított, elsüllyedt hajóktól eltorlaszolt csatornát 1975-ben nyitották meg újra.

A szuezi válság és a magyarországi forradalom szinte napra pontosan egybeesett 1956-ban, és sokan ma is úgy vélik, ha az egyiptomi események nem terelik el a nyugati országok figyelmét, és nem osztják meg az ENSZ-t, lett volna esély a nemzetközi fellépésre Magyarország ügyében. Az ENSZ azonban távolról sem foglalkozott akkora lelkesedéssel a Magyarország elleni szovjet agresszió kérdésével, mint amekkora figyelmet az egyiptomi eseményeknek szentelt. A nyugati országokat megosztotta a Szuezi-csatorna államosítása utáni francia–brit–izraeli támadás, amely a nemzetközi jogot éppúgy lábbal tiporta, mint a Szovjetunió magyarországi beavatkozása,

A Szuezi-csatorna kapacitását 2015-re kibővítették, az 1869-ben épült mesterséges vízi úttal párhuzamosan egy 35 kilométer hosszú új medret ástak, valamint a régi csatornát egy 37 kilométeres szakaszon kiszélesítették, így lehetővé vált a két irányú közlekedés, az átkelési idő 11 óráról mindössze 3 órára csökkent.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz, ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota

cover: photo by Alexander Kliem on Pixabay