Botrányos angol történelem: maffialeszámolás a Blackfriars híd alatt

Londonnak csodálatos történelme van, a város maga majd 2000 éves, de azért kár lenne eltagadni, hogy van neki egy sötétebb oldala is. Mint tudjuk, egy nagyváros mindig is vonzza a bűnt és nincs ez másként London esetében sem.

Ebben a bejegyzésben nem megyünk vissza túl messzire az időben, hogy belenézzünk a bűn mély kútjába, mindössze 1982-be, ott is egy júniusi éjszakába. A történet főszereplője egy bizonyos olasz bankár, Roberto Calvi, aki igen furcsa körülmények között veszítette életét Londonban, a Blackfriars híd alatt...

Na de kezdjük a történetet az elején és nézzük meg, ki is volt ez a Roberto Calvi (élt: 1920-1982) egészen pontosan.

A feljegyzések szerint élete a milánói középosztályból indult, a város jómódú negyedében járt középiskolába, majd apját követve, a banki szektorban helyezkedett el. A Banca Commerciale Italiana nevű kereskedelmi banknál középvezetői szintig jutott, majd 1947-ben, 27 évesen bankot váltott és a Banco Ambrosiano-nél kezdett dolgozni, amely akkor Olaszország második legnagyobb bankja volt és ahol apja is tevékenykedett.

Kezdetben Calvi gyorsan emelkedett a ranglétrán, hamarosan ugyanis Alessandro Canesi, a Banco Ambrosiano meghatározó alakjának és későbbi elnökének személyi titkára lett, 1971-ben, 51 éves korában Calvit javasolták a bank vezérigazgatói székébe, majd 1975-ben annak elnöke lett.

Magát a Banco Ambrosiano-t 1896-ban alapította Milanóban egy jogász, bizonyos Giuseppe Antonio Tovini, a bank neve pedig főhajtás a főváros IV. századi püspöke, Szent Ambrus (latinul Ambrosius) előtt, aki többek között arról nevezetes, hogy még azelőtt püspökké választották, mielőtt meg lett volna keresztelve. A bank megalapításával Tovini terve az volt, hogy létrehozzon egy olyan pénzügyi vállalkozást, amely tőkéjével a Katolikus Anyaszentegyház, és tagjainak legfontosabb pénzügyi partnere lehet.

A terv bejött, a bank szépen gyarapodott, nagyjából 50 év alatt elérte, hogy addigra a olaszországi katolikus papok kb. 90%-a a Banco Ambrosiano-ban tartotta a saját és a gyülekezete pénzét is.

Az 1960-as években indult meg az első bankrobbanás, a szektor globalizálódni kezdett, így a Banco Ambrosiano is terjeszkedni kezdett, első körben a már akkor is adóparadicsom hírében álló Luxemburgban, ahol megalapították a Banco Ambrosiano Holdingot. (holding: olyan vállalat, amelynek fő funkciója más cégek tulajdonlása és irányítása, általában nem végez saját termelő vagy szolgáltató tevékenységet)

Ennek a holdingnak a vezetői 1967-ben felkérték az akkor már igen jó hírű, 47 éves Roberto Calvit, hogy csatlakozzon hozzájuk, ő pedig a szaktudásán kívül komoly újításokat is magával hozott, pl. offshore cégeket hozott létrea Karib-térségben (offshore: a cég nem oda van bejegyezve ahol működik, így a bevétel adóterheit egy alacsonyabb adózású országban teljesítik), egyéb bankok részvényeit vásárolta fel, valamint a sajtótermékek piacára is betört.

Mindez azonban nem volt elég, Calvi úgy gondolta, hogyha már a bankja a nevében Szent Ambrusra utal, akkor ideje lenni szorosabbra fűzni az együttműködést a Vatikánnal is, vagyis az ő bankjukkal, melynek neve Istituto per le Opere di Religione volt, de a legtöbben csak mint Vatikáni Bank emlegették. Ez a szorosra fűzés annyira jól sikerült, hogy a Banco Ambrosiano hamarosan megszerezte a Vatikáni Bank részvényei nagy részét is, és elég komoly offshore ajánlatokkal állt a tőkések szolgálatára.

Ekkoriban 1970-et írunk, s a Vatikáni Bank (a Banco Ambrosiano közvetítésével) elkezdte nagy tételben kifelé pumpálni Olaszországból a befektetők pénzét, a tíz- és százmillió dolláros átutalások, a drágaköveket, aranyat, bemutatóra szóló részvényeket és készpénzt tartalmazó bőröndök csak úgy repkednek a világ két része között.

Ahhoz, hogy ezt ilyen vígan és nagy tételben meg tudja tenni a Banco Ambrosiano, szükség volt néhány komoly szakemberre is, mint pl. Michele Sindona-ra, aki egyébként a New Yorkban és Szicíliában tevékenykedő, az amerikai maffia kemény magjához tartozó Gambino-család pénzmosási szakértője volt, valamint Licio Gelli-re, aki pedig a P2-es páholy Nagymestere (olaszul Propaganda Due) ami egy illegális, titkosan működő szabadkőműves páholy volt Olaszországban és a meglévő politikai rendszer befolyásolását, média- és intézményi kontrollt célzott.

Azonban ami egyszer elkezdődött, annak vége is van, így 1974-ben, amikor Sindona egyik new yorki székhelyű pénzintézete csődöt jelentett, kiderültek a férfi maffiakapcsolatai és pénzmosási mahinációi. Ezért és egy felderített emberölésért Sidona-t életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amit nem tudott kitölteni, ugyanis 1986-ben a börtönben ciánmérgezés következtében elhunyt.

Két évvel később, 1978-ban a Vatikánban új pápát választottak, aki I. János Pál pápa néven került trónra, eredeti neve Albino Luciani volt. Egyik legfontosabb feladatának az egyházi állam mielőbbi megtisztítását tekintette az egyre kínosabbá váló pénzügyi és egyéb kapcsolatoktól. Ezen tervei kihirdetése után alig egy hónapig maradt csak pápa, ugyanis azóta is tisztázatlan okok miatt ágyéban fekve hirtelen elhunyt.

Ugyanebben az évben a Banca d’Italia azaz az olasz központi bank egy igen részletes jelentésben felhívta a kormány figyelmét, hogy a Banco Ambrosiano házatáján nincs minden rendben, ha államilag nem lépnek közbe, akkor ebből még nagy baj is lehet.

Az olasz főügyészség sebtiben ki is jelöli Emilio Alessandrini milánói vizsgálóbírót a vádak tisztázására, ám a következő évben, 1979-ben a P2 páholy által finanszírozott egyik terrorcsoport agyonlőtte a ferfit. A gyilkosság hatására a Banco Ambrosiano ellen folytatott vizsgálat meglehetősen belassult, és bár Calvi-t is feljelentették a devizaszabályok megsértése miatt, elítésére sohasem került sor. Rövid börtönben töltött ideje alatt Calvi öngyilkosságot kísérelt meg, családja pedig mindvégig azt állította, hogy mások manipulálták a férfit, ő ártatlan volt az ellene felhozott bűncselekményekben.

A vizsgálatok elindulta után három évvel Calvi egy levelet küldött II. János Pál pápának, melyben a szentatya közbenjárását kérte annak érdekében, hogy a Vatikáni Bank segítse ki a Banco Ambrosiano-t, sőt gyengéden meg is fenyegette a pápát, hogy jobb lenne talán segíteni, semmint a Katolikus Anyaszentegyház valami nagyobb bajt szenvedjen.

II. János Pál erre a megkeresésre nem válaszolt, így a következő héten Calvi kénytelen volt elindulni a világba, hogy valahonnan némi tőke injekciót felhajtson. A férfi simára borotvált arccal és egy Gian Roberto Calvini névre szóló hamis útlevéllel érkezett meg Londonba 1982. június 11-én, míg otthon Olaszországban a Banco Ambrosiano botrányával és fizetésképtelenségével kezdtek telelenni a hírportálok.

Egy héttel Calvi londoni megérkezése után, egészen pontosan 1982. június 18-án reggel fél nyolckor egy postai kézbesítő arra lett figyelmes, hogy a londoni Blackfriars híd egyik lábának alsó tartóoszlopán egy holttestet himbált a szél. Értesítette a rendőrséget, s egy fél óra múlva azonosították is a hullát, Roberto Calvi volt az, a halál oka pedig fulladás, valószínűleg öngyilkosság, az ügy lezárva.

Azonban az ügy nem volt ennyire egyértelmű, mivel a bankár minden zsebében tégladarabokat és egyéb törmelékeket találtak, valamint 14 000 dollárnak megfelelő értékű készpénzt dollárban és svájci frankban. További furcsaság, hogy Calvi személyi asszisztense egy nappal Calvi halála után kiugrott a Banco Ambrosiano milánói székházának negyedik emeletéről és szörnyethalt, zsebében egy levéllel, melyben leírta hogy a bank tönkretétele Calvi lelkén szárad: „Kétszeresen átkozott legyen a banknak és minden alkalmazottjának okozott kárért.”

Carlo Calvi, az elhalálozott férfi fia azonban nem nyugodott bele a történtekbe és magánynomozót fogadott. Calvi halála után 16 évvel, az összegyűjtött őjabb bizonyítékok alapján a rendőrség elrendelte Calvi holttestének kihantolását és az újabb szemle bebizonyította, hogy a halál oka valóban fulladás, de a férfit az akasztás előtt megfojtották. Amikor a holttestet megtalálták, a Temze éppen apály idején volt, de az állványzatot egy csónakból el lehetett érni. Ez egybevágott a magánnyomozó jelentésével, amely rekonstruálta Calvi utolsó londoni mozgását, és azt feltételezte, hogy csónakkal vitték a férfit a Temzére Nyugat-Londonból.

Emellett további bizonyítékok merültek fel, amelyek szerint Calvi a halála előtti napokban a londoni Chelsea Cloisters nevű bérelhető apartmanok egyik lakásában tartózkodott. Ugyanebben a lakásban lakott Sergio Vaccari, egy kisebb jelentőségű drogkereskedő is, aki szintén holtan került elő, nála P2-tagsági dokumentumokat találtak. Mind Calvi, mind Vaccari halálakor téglákat tömtek a zsebeikbe, ami összekapcsolta az eseteket, és megerősítette Calvi kapcsolatát a szabadkőműves páhollyal.

Az újabb eljárás végén azonban minden újabb gyanusítottat felmentettek, a Vatikáni Bank pedig bár nem ismerte el felelősségét a Banco Ambrosiano csődjében, ám “méltányossági és erkölcsi okokra” hivatkozva 224 millió dollárt befizetett a bankcsőd áldozatait kárpótoló alapba.

Roberto Calvit a sajtó csak „Isten bankárának” (olaszul: Banchiere di Dio) nevezte a Szentszékkel való szoros üzleti kapcsolatai miatt, de halála még több mint 40 évvel a gyilkosság után is komoly rejtélyeket tartogat.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota
idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf

Facebook: Idegenvezetes London
Instagram: @idegenvezeteslondon
X (korábban Twitter): @Idegenvezetes_L