1666: A mindent elpusztító londoni tűzvész

Az 1660-as évekre London az ország legnagyobb városává nőtte ki magát, és 500.000-re becsült lakosságával több ember élt ott akkoriban, mint Anglia következő ötven legnépesebb városában együttvéve.

A település a római időkből maradt városfalakon belül fokozatosan túlnépesedett, a városfalakon kívül mocskos külvárosi nyomornegyedek alakultak ki és terjeszkedtek, mint például Shoreditch, Holborn, vagy Southwark városrészek, melyek ma már London belvárosát alkotják.

A város Párizs barokk pompájához képest John Evelyn angol író szerint "északi faházak szervezetlen halmaza" volt aki felhívta a figyelmet a fa használatából és az épületek zsúfoltságából adódó tűzveszélyre is. A "szervezetlen" alatt Evelyn azt értette, hogy a város nem tervezés, hanem rögtönzött építkezések és organikus növekedés következményeként nyerte el akkori alakját.

Csakúgy mint ma, a City of London (azaz a városfalon belüli rész) a főváros kereskedelmi központja volt, itt volt a kor legnagyobb piaca és legforgalmasabb angliai kikötője is, ami a kereskedő és iparos rétegek irányítása alatt állt.

Az arisztokrácia kerülte a City-t, és vagy a nyomornegyedeken túli vidéken laktak, vagy a ma is előkelő Westminster negyedben, ahol például a Parlament épülete is található. A gazdagok szívesebben éltek a közlekedési dugóktól hemzsegő, szennyezett és egészségtelen City-től távol, különösen miután 1665-ben súlyos pestisjárvány tört ki a városban.

A City és a Korona akkoriban igen feszült viszonyban állt egymással, a tehetős és gazdaságilag erős City veszélyt jelentett II. Károly hatalmára. Ez az ellenállás odáig fajult, hogy amikor a tűzvész a várost fenyegette, visszautasították a király által felkínált katonákat és erőforrásokat, még ilyen katasztrófahelyzet esetén is. Mire II. Károly átvette az irányítást a City tehetetlen főpolgármestertől azaz a Lord Mayor-től, a tűz már megfékezhetetlenné vált.

A Cityben az utcák elrendezése tipikus középkori képet mutatott, rengeteg túlzsúfolt, szűk, szeles sikátorral.

Már 1666 előtt is számos kisebb tűzvész tört itt ki, a legutóbbi számottévő 1632-ben. A fa és a nád - gyúlékonyságuk miatt - mint építőanyag már évszázadok óta tiltott volt a városban, csakúgy mint a szigetelőanyagként használt kátrány melyeket a lakók azonban olcsó mivoltuk miatt továbbra is használtak.  

Az egyetlen nagyobb, kőből épített rész a City gazdag központja volt (a mai Bank metrómegálló környéke), ahol a tágas telkeken kereskedők és üzletemberek elegáns házai álltak, egy túlzsúfolt, szegények lakta körgyűrűvel övezve. Az ilyen szegényes városrészeken minden talpalatnyi helyet kihasználtak házépítésre, hogy alkalmazkodni tudjanak a gyorsan növekedő népességhez.

A City ezen területén szintén rengeteg tűzveszélyes műhely működött akkoriban – például kohászatok, kovácsműhelyek, üveges műhelyek –, amelyek a belsőbb kerületekben elméletileg tiltottak, de a gyakorlatban megtűrtek voltak.

A lakóházak között vegyesen voltak szétszórva ezek a munkahelyek, amik a forróság, a légszennyezés és a szétrepülő szikrák  fő forrásai voltak, és működésükkel csak még tovább fokozták a tűzveszélyt.

Egy tipikus londoni lakóépület fából épült, két vagy három emeletes volt, kiszélesített emeleti alapterülettel, azaz az épület földszinti alaprajza keskeny volt, de az emeleteken a lehető legjobban kiszélesítették a házakat az utca fölé. Az ily módon kiugró felsőbb szintek ezáltal majdnem összeértek a keskeny sikátorokban, még inkább erősítve a tűzveszélyt.

1661-ben II. Károly király egy kiáltványban ugyan megtiltotta, hogy így építkezzenek, de a helyi korrupt önkormányzat ezt a rendelkezést tökéletesen figyelmen kívül hagyta.

Az 1666-os tűzvész terjedésében furcsa mód azonban maga a folyópart is jelentős szerepet játszott. A Temze ugyan vizet biztosított az oltáshoz és csónakokon el is lehetett menekülni a veszélyes negyedből de a szegényebb területeken a part mentén gyúlékony raktárak és pincék sorakoztak, amik tovább táplálták a lángokat.

A rakparton roskadozó faházak és kátránykunyhók egymásra voltak zsúfolva az öreg viskók pedig a leginkább éghető anyagokkal, mint a szurok, kátrány, kender, gyanta, len, gyertyaviasz, faáruk voltak telepakolva, valamint rengeteg puskapor is volt itt, melyet elsősorban magánemberek házaiban lehetett fellelni a 15-20 évvel korábbi angol polgárháború hagyatékaként.

Oliver Cromwell Lord Protector valamikori seregének volt tagjai még maguknál tartották muskétáikat és a lőport is amivel megtölthették azokat, bár minden 600 tonnából 500-at már a londoni Towerban tároltak. A rakpart mentén élő hajóácsoknál szintén nagy mennyiségű puskapor volt fellelhető, amit fahordókban tároltak.

Ebben az időben Londonnak nem volt rendőrsége vagy tűzoltósága, de a helyi polgárőrség elérhető volt általános katasztrófahelyzetben, és az esetleges tűz időben történő észlelése az éjjeli őrök feladata volt, akik sötétedés után járták az utcákat.

A közérdekeket szem előtt tartó polgárokat a tompa harangszó riasztotta egy-egy veszélyes tűzeset idején, akik ilyenkor sürgősen összegyűltek a védekezés megszervezéséhez és lebonyolításához. A megfékezéshez használt módszerek leghatásosabbika a házrombolással kialakított tűzgát (vagy tűztér) és a víz voltak.

A törvény szerint minden plébániatemplomot fel kellett szerelni az oltáshoz szükséges eszközökkel: hosszú létrákkal, bőrből készült vödrökkel, fejszével és kampókkal, amikkel az épületeket le tudták rombolni. Az ilyen kampók egy hosszú, kb. 9 méteres rúd végére voltak erősítve egy gyűrűvel együtt, amit a veszélyben lévő ház tetőgerendájához tudtak rögzíteni és így kötelek és csigák segítségével le tudták rombolni a könnyűszerkezetes épületet.

Néha a magasabb épületeket puskapor szervezett robbantásával tudták csak gyorsan és hatékonyan ledönteni és bár a módszer erőszakosnak tűnhet, az 1666-os nagy tűzvész idején gyakran használták és a mai történészek álláspontja szerint ez volt a döntő ok, amiért végül is sikerült valamelyest megfékezni a lángokat.

A londoniak személyes élményeit a tűzvészről levelek és memoárok őrzik. A kor két legjelentősebb naplóírója, Samuel Pepys és John Evelyn voltak, akik a tűzvész alatt napról napra lejegyezték az eseményeket és nagyon igyekeztek a városban történteket pontosan követni. Ezt az is bizonyítja, hogy szerdán (a katasztrófa negyedik napján) mindketten meglátogatták a City északi felében található Moorfields parkot, ahol egy hatalmas táborhelyet alakítottak ki a menekülteknek és az ott látottak mindkettejüket megrendítették.

Na de akkor lássuk is hogyan keletkezett ez a pusztító tűz és miért volt olyan nehézkes a lángok megfékezése.

A tűz 1666. szeptember 2-a vasárnap első óráiban keletkezett, miután előző este egy, a Pudding Lane-en élő királyi pék (azaz a királyi hadsereg közvetlen beszállítója), egy bizonyos Thomas Farriner a kemencében hagyta a kenyérsütés után megmaradt, el nem oltott parazsat. Gondatlansága végül nagyon komoly következményekkel járt.

A korabeli beszámolók nem voltak egyértelműek azzal kapcsolatban, hogy pontosan kik és hányan tartózkodtak a tűz kipattanásakor a pék házában, de a tüzet magát valószínűleg Farriner szolgálója, egy bizonyos  Thomas Dagger vehette észre hajnali 1 órakor. A házban rajta kívül ekkor valószínűleg Farriner, az ő felnőtt gyermekei, Hanna és Thomas, valamint a Farriner család szobalánya tartózkodhatott, mely szobalány a tűzben sajnos életét vesztette.

Az archívumok szerint Dagger a wiltshire-i Norton faluból érkezhetett Londonba, miután apja meghalt. Az inasideje letelte után két évig a Farriner pékségében dolgozott, majd a tűz után saját pékséget alapított a közeli Billingsgate-ben, megházasodott és Frances nevű gyermeke is megszületett.

A házban tartózkodó Farriner család az emeleten rekedt, bár sikerült egy ablakon keresztül a szomszéd házba végül átmászniuk. A szomszédok próbáltak segíteni a tűzoltásban, és nagyjából egy órával később a felügyelők is megjelentek a helyszínen, akik arra jutottak, hogy a környező épületeket le kell rombolni a tűz továbbterjedésének megelőzése érdekében. A tulajdonosok tiltakozni kezdtek, ezért kihívták London főpolgármesterét, Sir Thomas Bloodworth-öt, az egyetlen embert, aki a tiltakozások ellenére is kiadhatta volna a parancsot a rombolásra.

Mire a még mindig álmos Bloodworth kiért a helyszínre, a lángok már felemésztették a szomszédos házakat is és a folyóparti gyúlékony raktárakat fenyegették. A tapasztaltabb tűzoltók a tűzgátak kialakítását sietették, de Bloodworth ezt visszautasította, azzal érvelve, hogy a lerombolandó épületeket bérelték, és a valódi háztulajdonosokat ilyen gyorsan nem lehet megtalálni.

Bloodworth-ről egyébként mindenki úgy tartotta, hogy csak azért választották főpolgármesternek, mert könnyen befolyásolható volt, és nem azért, mert a feladat elvégzéséhez szükséges adottságokkal rendelkezett volna. Amikor egy hirtelen vészhelyzettel találta szembe magát, rendszerint pánikba esett, csakúgy mint a tűzvész idején is.

A tűzfészek közelében feküdtek a kikötő raktárépületei is, ahol – a város szerencsétlenségére – rengeteg gyúlékony holmit őriztek: spirituszt, szenet, lámpaolajat, gyertyákat, melyek hatalmas robbanásokat okoztak, a szerteszálló parázs pedig több száz másik épületet is felgyújtott.

Hétfő reggel, azaz 1666. szeptember 3-án a keleti szél miatt már komoly tűzvész tombolt a városban, addigra számos templomot, valamint becslések szerint úgy 300 épületet emésztettek fel a lángok, amik már elérték a folyópartot is.

Az uszályok és egyéb vizi járművek bére hirtelen hihetetlen drága lett, és csak a legszerencsésebb túlélőknek sikerült helyet szerezniük az induló hajókon. A nagy szélben a tűz gyorsan terjedt, hétfő délelőttre az emberek már felhagytak azzal, hogy megpróbálják eloltani a tüzet és inkább csak menekültek. A menekülők áramló tömege miatt a tűzoltóknak lehetetlenné vált a tűz felé nyomulniuk. Az ingóságokkal teli kézikocsikkal a gyalogosok a tűz elől menekültek, azokban a templomokban, amiket nem fenyegetett közvetlen veszély, felhalmozták bútoraikat és értékeiket, amiket azonban nemsokára újból tovább kellett vinni.

A pusztítás ellenére az épületeket még mindig nem kezdték ledönteni, ezért a király, II. Károly merészen felfüggesztette Bloodworth polgármester hatáskörét és tűzgátak rombolással történő kialakítását rendelte el a tűztől nyugatra. A késés miatt azonban ezen intézkedések jórészt eredménytelenné váltak, mivel a tűz addigra már irányíthatatlanul hömpölygött.

Hétfő délutánra, 18 órával azután, hogy a Pudding Lane-ben először riadót fújtak, a tűz dühöngő tűzviharrá vált, ami a városban saját időjárást generált. A kéményhatásnak köszönhetően a forró levegő hihetetlen mértékben áramlott fölfelé, a lángok fölé. Az emeleten kiszélesedő épületek a légáram keresztmetszetét leszűkítették, és a föld felett a sikátorok mint szélcsatornák működtek. Az így keletkezett belső szél azonban nem oltotta el a tüzet, ahogy sokan gondolhatnák, ehelyett friss oxigénhez juttatta a lángokat és a felfelé törekvő forró levegő miatt kialakuló turbulencia szabálytalanul észak és dél irányba változtatta meg az eredetileg keleti szelet, ami még mindig erősen fújt.

1666. szeptember 4-én kedden hajnalra a tűz főleg észak és nyugat felé terjedt, a tűzvihar okozta turbulencia miatt pedig észak és déli irányba is terjedt, jóval gyorsabban, mint korábban. Dél felé a Temze a lángok útját állta ugyan, de a London Bridge házai kigyulladtak, pusztulással fenyegetve a híd túloldalán elterülő Southwark városrészt is. Néhány átsodródó izzó fadarab meggyújtotta ugyan a déli partot, azonban ezt hamar eloltották.

Észak felé a lángok elérték a City pénzügyi központját, a bankárok Lombard Streeten álló házai hétfő délután kezdtek égni, ami következtében a tehetős tulajdonosok sürgősen elkezdték kimenekíteni az aranyrudakat, mielőtt azok elolvadhattak volna.

A gyanú hamar felmerült a fenyegetett városrészben, hogy a tűz nem a véletlen műve volt. A szél miatt messzire jutó szikrák és éghető könnyű részek a távolabbi területeken is tüzet okoztak, amik a nagy tűzvésztől függetlennek tűnhettek a távolság miatt, és amik táptalajt adtak olyan találgatásoknak, hogy szándékosan keletkeztek.

Az utcákon megbomlott a rend, külföldi szándékos gyújtogatókról kezdtek beszélni és a sejtés hétfőre biztossá vált, közelgő invázióról valamint külföldi beépített ügynökökről érkeztek beszámolók, akik "tűzgolyókat"dobáltak a házakba, vagy épp kézigránátokkal és gyufákkal kapták el őket. A hajléktalanok főleg a hollandokra és franciákra gyanakodtak, mivel éppen akkor folyt a második angol-holland háború, így ezen bevándorlók lincselések és utcai erőszak áldozativá váltak. A terror okozta félelem egyre nagyobb méreteket öltött, miután a kommunikáció és hírszerzés a tűz miatt egyre lehetetlenebbé vált.

A City lakosai, főleg a felsőbb osztálybeliek, elkeseredetten próbálták menteni értékeiket, mely a szegényebbek számára egyfajta bevételi forrást jelentett, ugyanis őket bérelték fel hordárnak, bár nekik gyakran az ingóságokkal együtt egyszerűen nyomuk veszett. Különösen a kocsi és hajótulajdonosok jártak jól, ugyanis egy kocsi bérlése szombaton, a tűzvész előtt alig került többe néhány shillingnél, míg szombatra az ár 40 fontra nőtt, ami mai értéken számolva elérte a nagyjából 4000 fontot.

Annak ellenére hogy az utcákon megbomlott a rend - különösen a városkapuk környékén - és a tűz akadálytalanul terjedt, csak szombaton kezdődött meg a szervezett védekezés. A király átvette az irányítást és a tűz kerülete mentén álláspontokat alakított ki. Az utcán fellelt alsóbb osztályba tartozó férfiakat erőszakkal tűzoltó csoportokba toborozta. Minden erőfeszítés ellenére azonban szeptember 5-én, szerdán történt a legnagyobb pusztítás.

Mindenki úgy gondolta, hogy a Szent Pál-katedrális biztos menedék, hisz vastag kőfalai minden bizonnyal ellenállnak a tűznek, és az előtte elterülő üres tér tűztérként megállítja a lángokat. A templom belsejében kimentett ingóságokat halmoztak fel, de szerencsétlenségükre az épület körbe volt állványozva, mivel épp felújítási munkálatok folytak az épületen. A faállvány kedden éjjel gyulladt ki, majd a lángok az állványzatról továbbterjedtek a tető faszerkezetére, így fél órán belül megolvadt az ólom a tetőn és a katedrális odabent rövid időn belül rommá vált.

Végül szombat estére a szél lecsillapodott, így 1666. szeptember 6-án csütörtökön az elkészített tűzgátak hatékonnyá váltak. Még ekkor is számos különálló kisebb tűz égett ugyan, de a Nagy Tűzvész elült.

Az élelmiszer előállítása és az élelmiszerellátás teljesen megszűnt, így a király bejelentette, hogy minden nap kenyérszállítmányt hoznak a Citybe és biztonságos piacokat is kialakítanak a leégett területek mentén. A piacokon nemcsak vásárlásra, hanem eladásra is lehetőség volt és természetesen elsősegélynyújtó helyeket is kialakítottak. Csütörtökön, miután a keleti szél végre elcsendesedett – és az épületek nagy része elporladt –, a katonaságnak sikerült körülzárnia a lángokat, és hamarosan eloltották a várost elemésztő tüzet.

Hivatalosan csupán néhány halálesetet jegyeztek föl a tűzvésszel kapcsolatban és hagyományosan alacsonynak gondolják az áldozatok számát. Többen azonban kétlik, hogy csupán kevés halálos áldozata lett volna a katasztrófának, felsorolva ismert haláleseteket a túlélők körében az éhség és kihűlés miatt, mely utóbbinak oka a szeptemberi tűz után beálló hideg téli időjárás volt.

Nagyon kevesen említik azonban a nem dokumentált szegények sorsát és a tényt, hogy a tűz szívében a hő sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos lakástűz esetén, ami már önmagában elég ahhoz, hogy holttesteket teljesen megsemmisítsen, vagy akár csak néhány koponyacsontot hagyjon maga után.

A lángokat nem csak a fa, az épületek és a nádtetők táplálták, hanem olaj, szurok, szén, faggyú, zsír, cukor, alkohol, terpentin és puskapor is. A tűz megolvasztotta a rakpart acéljait  melyek olvadáspontja 1250°C fölötti valamint a City kapuinak láncait és lakatjait is, melyek olvadáspontja 1100°C feletti volt. Az ismeretlen csontmaradványok nemigen válthattak ki nagy érdeklődést a több tízezer tonna törmelék és rom között keresgélő éhező emberekből, akik értékek után kutattak, vagy a munkásokból, akik az újjáépítés során a törmeléket takarították, így feljegyzésre sem kerültek.

Az anyagi károk hatalmasak voltak, 13 500 ház, 87 plébániatemplom, a Royal Exchange azaz a korabeli tőzsde épülete, a vámház, a Szent Pál-katedrális, a City több börtöne, az Általános Postahivatal és a város három nyugati kapuja is megsemmisült. A károk az első becslések szerint 10 millió fontra rúgtak mely mai értéken számolva hozzávetőleg 10 milliárd font. Leírások szerint megközelítőleg 200 000 különböző rangú és hivatalú ember gyűlt össze az Islington és Highgate felé elterülő mezőkön, valamennyien a felhalmozott megmentett értékeik mellett vesztegelve.

A gyors bűnbakképzés egyik tragikus példája Robert Hubert volt, egy bolondos francia órakészítő esete, aki azt vallotta, hogy a pápa követeként ő kezdte a tüzet Westminsterben. Később beszámolóját módosította annyiban, hogy a Pudding Lane-ben található pékségben kezdte a tüzet, mire Hubertet gyorsan elítélték, azon kételyek ellenére is, hogy alkalmas-e egyáltalán megérteni az ügyét, és 1666. szeptember 28-án a mai Marble Arch-nál lévő nyilvános bitófára felakasztották. Csak kivégzése után derült ki, hogy valójában két nappal a tűzvész kitörése után érkezett Londonba.

A fővárosban egy különleges Tűz Bíróság alakult meg, mely a bérlők és a tulajdonosok közötti viták elrendezését intézte, valamint arról hozott döntéseket, hogy ki kezdhet újjáépítésbe a városban. Ez utóbbit a fizetési képesség szerint döntötték el, és az ügy meghallgatása után általában egy napon belül ítélet született, hogy a munkálatok mihamarabb megkezdődhessenek.

II. Károly király biztatására számos radikális újjáépítési terv született, végül az újjáépített Cityben a régi utcarendezés valósult meg, higiéniai és tűzvédelmi fejlesztésekkel: szélesebb utcák, nyitott és elérhető rakpart a Temze mentén végig, a folyóhoz való szabad hozzáférést gátló épületek nélkül, és, ami a legfontosabb, a házakat csak téglából és kőből építhették, fából nem. A korábbiak helyén új középületeket emeltek és a Szent Pál-katedrális is felépült, további 50 új templom mellett.

A király kezdeményezésére hamarosan 61 méter (202 láb) magas emlékművet is avattak a Pudding Lane közelében, melyet pusztán "Az Emlékmű" azaz Monument-ként emlegetnek és amely építmény később még egy metróállomásnak is nevét adta. Az épületet eredetileg ugyan csillagvizsgálónak és tudományos laboratóriumnak szánták ám az utcai forgalom keltette zaj és rázkódás áthúzta számításaikat, ettől fogva a torony csupán idegenforgalmi nevezetességgé vált.

A 61 méteres magasság azért pont ennyi, mert ilyen távolságra volt a toronytól a Pudding Lane-en álló pékség, ahonnan a tűz kiindult. A torony tetejére 311 lépcső visz föl, aki megmássza annak ajándéka a nagyszerű kilátás, valamint egy erőfeszítéseiket elismerő díszoklevél.

Az emlékmű a turistákon kívül vonzotta a baleseteket (1732 és 1842 között többen véletlen baleset következtében zuhantak le az oszlopról) valamint az öngyilkosokat is: az idők folyamán legalább hat személy vetette innen magát a mélybe, mígnem a 19. században az emlékművet ideiglenesen bezárták és a kilátóteraszt vaskerítéssel vették körül.

Egy másik emlékmű, a Smithfieldben elhelyezett Pye sarki Arany Fiú azaz a Golden Boy of Pye Corner a tűzvész sikeres megfékezésének helyét jelöli.

A lenti kisfilm ízelítőd ad belőle, hogyan is nézhetett ki London az 1666-os évben.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz, ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota