Viktoriánus történetek: A jégbe fagyott Franklin-expedíció

A viktoriánus Angliában, azaz Viktória királynő uralkodásának idején (1837-1901) számolatlanul ömlött a rengeteg pénz a gyarmatokról és a világ távoli tájaival való kereskedelmeből, így a korabeli elit több igen komoly vállalkozásba is foghatott.

A brit haditengerészetnek 1840 és 1880 között nagyjából 1600 hajója volt, azonban amikor 1815-ben Waterloo-nál, Brüsszel alatt a britek legyőzték Napoleon hadait, a brit haditengerészet tisztjeinek és katonáinak újabb elfoglaltságot kellett találni, így lett az egyik ilyen lehetőség a felfedezés és az addig még hiányos tengerészeti térképek kiegészítése.

Ezen vállalások közül az egyik kiemelkedő terv az észak-nyugati átjáró áthajózása volt, azaz annak a biztonságos tengeri útnak a feltérképezése, amely a Kanada északi partjainál, a sarkvidéki szigetcsoport mentén, a Jeges-tengeren át köti össze az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán vizeit.

A nagyszabású expedíciót két kívülről ólom bevonattal megerősített hajóval, 24 tiszttel és 110 fős legénységgel tervezte a Royal Navy, azaz a Királyi Haditengerészet. Az egyik hajó neve HMS Erebus volt, egy 370 birodalmi tonnás (kb. 376 metric tonnás) hajó, a másik pedig a HMS Terror, egy (kb. 345 metric tonnás) hajó. A legénységből végülis 5 embert elbocsátottak, így az expedíció valódi személyzete 129 főre csökkent.

Az Erebus 1826-ban épült, nevét a görög mitológiából ismert Erebusról, a sötétség megszemélyesítőjéről kapta, kapitánya a sokat látott és tapasztalt, 60 éves Sir John Franklin lett, aki részt vett a napóleoni háborúkban valamint több északi expedíciót is vezetett a haditengerészet kötelékében.

A Terror 1813-ban épült, kapitánya az 51 éves Francis Rawdon Moira Crozier lett, egy ír származású tiszt, aki karrierje alatt elsősorban az északi expedíciók vezetésében jeleskedett.

Mindkét hajót a London and Greenwich Railway szerelte fel gőzmotorokkal, mindkettőbe egy-egy 25 lóerős került, amelyek 4 csomóval (7,4 km/h) voltak képesek hajtani a hajókat, szénből pedig 12 napi készletet szállítottak magukkal.

Az expedíció első parancsnokaként Franklin vezette a két hajót, elsődleges feladatuk mágneses adatok gyűjtése volt a kanadai sarkvidéken, és tervben volt az Észak-nyugati átjáró teljes áthajózása, amit korábban már keletről és nyugatról is behajóztak, de még senki sem hajózta az addig teljességében keresztül.

A maximum 3 évesre tervezett expedíció 1845. május 19-én futott ki a Londontól kb. 1 órányira keletre lévő Greenhithe kikötőjéből, fedélzetén a legénységgel és olyan luxus berendezéssel, mint pl. mind a két hajón egy-egy orgonával, a tisztek számára mahagóni íróasztalokkal és teával, valamint az Erebus-on 1 700, a Terroron pedig 1 200 kötetnyi könyvvel.

A legénység ellátására magukkal vittek majd 62 000 kg lisztet, 17 000 liter likőrt, 909 liter bort, 4 300 kg csokoládét, majd 8 000 konzervet tartósított hússal, de volt itt 3 200 kg dohány, 1 600 kg szappan, 1 200 kg gyertya és több farkasszőr takaró is a 4 200 liter citromlé mellett, amit a skorbut nevű betegség elkerülése érdekében készítettek be.

A konzerveket Stephen Goldner londoni gyára szállította, akit az utolsó pillanatban azért választottak, mert a legalacsonyabb árat kérte, azonban mint utóbb kiderült, a sietség befolyásolta az elkészült konzervek minőségét, az ólomforrasztás vastagon és hanyagul készült, mint olvadt gyertyaviasz csöpögött le a konzervek belső felületén. Ezen felül a hajókon lévő evőeszközök és főző edények egy része is ólom bevonattal készült, a friss citromlevel tartalmazó hordókról nem is beszélve, melyek anyagával a citromban lévő sav még reakcióba is lépett.

Az ólomról ma már tudnivaló, hogy mint nehézfém lerakódik a szervezetben és idővel befolyásolhatja a mentális és kognitív képességeket, valamint fizikai tüneteket is okoz. A Stephen Goldner gyár egyébként 1852-ben meg is szűnt, különböző ételminőséggel összefüggő botrányok miatt.

Az expedíció egyébként jól indult, az akkor már ismert keleti bejárón át behajóztak a szigetvilágba, a Devon sziget mellett északra kanyarodtak, a még fel nem térképezett környékre, mivel kelet felé nem haladhattak, ott ugyanis egy hatalmas jégfal ugyanis útjukat állta. Észak felé hajózva valószínűleg újabb jégfalba ütközhettek, így az utat a Cornwallis szigetet megkerülve, annak nyugati oldalán lefelé újra déli irányba folytatták.

Az első tél a Beeachy sziget mellett talált a hajósokra, akik ugyan az átjárót még nem találták meg, de optimistán várták a tavaszt, hogy útjukat majd a jobbra forduló időben újra folytathassák. Kemény idők jártak, a -40 fokos hidegben gyakorlatilag napi 24 órán keresztül teljes sötétségben várakoztak, a legénység nagy része pedig semmilyen sarkköri expedíciós tapasztalattal nem rendelkezett.

Ezen az első télen 1845-ben be is következett az első 3 haláleset, elveszítették John Torrington tizedest, valamint John Hertnell és Willaim Braine tengerészeket. Mivel a hajósok téli szálláson voltak a Beeachy szigeten, nagy nehézségek árán ugyan de mind a hármukat eltemették a fagyos földbe és sírjuk fölé emléket is állítottak. (A lenti képen 4 sír van de ezek közül egyikőjük később lett ide temetve, egy kereső expedícióban veszítette az életét).

A tavasszal megérkezett enyhülés újra úton találta a két hajót, és a megmaradt 126 fős legénységét, akik a Somerset és a Prince of Wales szigetek között délre folytatták útjukat.

Amikor 1846. szeptemberében újra megérkezett a zordabb időjárás, az Erebus és a Terror már egészen délen, a King William sziget mellett járt, de szerencsétlenségükre a hajók azon a télen belefagytak a Jeges-tengerbe. Ez veszélyes volt, mivel a jég a hajókat előbb-utóbb összeroppanthatta és mint később kiderült, ezt a helyszínt többé nem is hagyta el a két hajó.

Hogy biztonságban tudhassák magukat - a hajókat hátra hagyva - a legénység a jég hátán a szigetre vonult és ott állította fel téli szállását, kipakolva mindenfélét a hajókból, amiről úgy gondolták, hogy szükségük lehet rá. A hideg nem engedett a szorításból, így a felfedezők 1846 és 1847 telét is a King William szigeten töltötték, miközben elveszítettek 9 tisztet és a legénység 15 tagját, tehát összesen 102-en maradtak.

A Cozier által hátrahagyott feljegyzésekből kiderült, hogy 1847-ben meghalt az expedíció vezetője, Sir John Franklin is, tehát a túlélők száma 101 főre csökkent.

A második hideg tél eltelte után a még életben lévők úgy határoztak, hogy 1848. áprilisában gyalog indulnak el a Kanada északi részén a tengerbe torkolló Back folyó felé, mivel abban bíztak, hogy talán ott majd lakott települést találhatnak.

Az öngyilkos küldetést végül senki sem élte túl, a legyengült és megtizedelt legénység nagy része magát a King William szigetet sem tudta elhagyni, mindössze 30-40 fő küzdötte el magát a szárazföld északi pereméig, ami még mindig több száz kilométerre volt a legközelebbi lakott helytől.

Így történt, hogy végül a teljes expedíció hajóstól, legénységestül oda veszett, túlnyomó többségükről pedig semmi nyom sem maradt az utókorra.

Persze amíg ezek a bátor férfiak az életükért küzdöttek, odahaza Angliában egyre csak nőtt az aggodalom, hiszen az 1845-ben elindult expedíciónak a legrosszabb esetben is három éven belül, azaz 1848-ra vissza kellett volna érkeznie, de egyelőre hírük-hamvuk sem volt.

The Arctic Council (azaz az Északi-sarkvidéki Tanács) komoly tervezésbe fogott, hogy mely hajókkal és kit küldjenek az eltűnt expedíció nyomába. Ennek a tanácsnak komoly hajózási szakemberek voltak a tagjai (balról jobbra):
* Sir George Back (1796-1878) - tengerésztiszt és felfedező
* Sir William Edward Parry (1790-1855) - ellentengernagy
* Edward Joseph Bird (1799-1881) - admirális
* Sir James Clark Ross (1800-1862) - ellentengernagy és sarkvidéki felfedező
* Sir Francis Beaufort (1774-1857) - ellentengernagy és hidrográfus
* John Barrow (1808-1898) - az admiralitás levéltárosa
* Sir Edward Sabine (1788-1883) - katonatiszt és fizikus, a Royal Society elnöke
* William Alexander Baillie Hamilton (1803-1881) - admirális
* Sir John Richardson (1787-1865) - sarkvidéki felfedező és természettudós
* Frederick William Beechey (1796-1856) - ellentengernagy és földrajztudós

Az első kereső expedíciót már 1847-ben elindította brit kormány és bár nem jártak sikerrel, ezt az elsőt még számos másik követte több évtizeden keresztül, sőt mi több a megtalálónak avagy annak aki valós információval tud szolgálni, komoly jutalmat is ajánlotak, az akkori 20 000 font ugyanis mai értéken 2 600 000 fontot érne.

Az egyik kiemelt kereső expedíció vezetője John Rae volt 1854-ben, ő elsősorban a szárazföldön keresett nyomokat és így jutott el az őshonos inuit őslakosokhoz, akik beszámoltak róla, hogy 4 évvel korábban, azaz 1850-ben még találkoztak csontváz soványságúra fogyott 30-40 fehér emberrel, akik kannibálként falták fel az éhezésbe belehalt társaikat.

Az inuitok a történetük alátámasztására az egykor az expedició tulajdonát képező tárgyakat mutogatták Rae-nek, többek között egy ezüsttányért, evőeszközöket valamint Franklin Hannoveri Királyi Rend kitüntetését is amelyet a lovaggá ütéskor adtak át neki. Rae az expedíció használati tárgyait, köztük Fitzjames, Crozier, Franklin ezüst kanalait és villáit bizonyítékképpen visszavásárolta az inuitoktól.

Rae ezután visszatért Angliába az újabb sarkköri tél elől, de otthon komoly kritikát kapott, amiért az inuit történeteket nem erősítette meg további kereséssel sőt a tisztek kannibalizmussal kapcsolatos gyanusításait is kategórikusan elutasították az anyaországban.

Rae hazatérte után a kétségbeesett Lady Franklin úgy ítélte meg, hogy a kormányzatra nem számíthat a keresésben így saját vagyonát is feláldozva számos expedíciót indított szeretett férje és legénysége felkutatására.

• 1950-ben a Prince Albert hajót Charles Codrington Forsyth és William Parker Snow kapitányok vezetésével
• 1851-ben a Prince Albert hajót William Kennedy és Joseph René Bellot kapitányok vezetésével
• 1852-ben az Isabel nevű hajót Donald Beatson majd később Edward Inglefield kapitányok vezetésével
• 1853-ban az Isabel nevű hajót William Kennedy és Robert Grate kapitányok vezetésével, bár mind a két expedíciót félbe kellett szakítani
• 1857-ben a Fox nevű hajót Francis Leopold McClintock kapitány veztésével
• 1857-ben a Pandora nevű hajót Allen Young kapitány veztésével

Francis Leopold McClintock kapitány 1857-ben el is indult, embereivel a King William szigetre hajózott, ahol túlélők után kutattak a keleti és a nyugati parton is, ahol ő is találkozott inuitokkal. A benszülöttek újabb ezüst és fa tárgyakat mutattak neki a Franklin-expedíció tárgyai közül, emellett McClintock emberei csontvázakat, sírokat, elhagyott könyveket és ruhákat találtak az egykori táborhely környékén, valamint egy nehéz szánkót, ami az egyik hajó mentőcsónakjának vonszolására lehetett alkalmas.

Eközben Francis McClintock kapitány egyik embere, William Robert Hobson a keresés közben egy kő üreget talált, belsejében egy fémcsővel és egyetlen papírlappal, amelyre két üzenetet írtak. Az első 1847. május 28-án íródott:

"Az H.M.S. Erebus és Terror az északi 70°5' és nyugati 98°23'-nél telelt a jégben. 1846-7-ben a Beechey-szigetnél, az északi 74°43'28" nyugati 91°39'15"-nél teleltek. Miután lehajóztak a Wellington-csatornán a 77. hosszúsági fokig és visszatértek a Cornwallis-sziget nyugati oldalára. Sir John Franklin irányítja az expedíciót. Minden rendben. 2 tisztből és 6 emberből álló csapat hagyta el a hajót hétfőn, 1847. május 24-én. - Gore, tüzér hadnagy, Chas. F. DesVoeux, tiszt"

A második üzenet, 1848. április 25-én kerüt a lapra kiegészítésként:

"A HMS Terrort és Erebust április 22-én kiürítették, ettől a ponttól 5 league-re észak-északnyugatra 1846. szeptember 12. óta [a jég által] bekerítve vannak. A 105 lélekből álló tisztek és legénység F. R. M. Crozier kapitány parancsnoksága alatt itt ért partot – 69°37'42'' 98°41'. Ezt a papírt Irving hadnagy találta a kőrakás alatt, amit állítólag Sir James Ross épített 1831-ben – 4 mérfölddel észak felé – ahol a néhai Gore parancsnok hagyta 1847 májusában. Sir James Ross [kő]oszlopát azonban nem találtuk, és a papírt áthoztuk ide, ahol Sir J. Ross oszlopa található. – Sir John Franklin 1847. június 11-én meghalt, az expedíció halottainak száma a mai napig 9 tiszt és 15 ember. – James Fitzjames kapitány HMS Erebus F. R. M. Crozier kapitány & rangidős tiszt, és holnap, 26-án indulunk a Backs Fish folyó felé."

A feljegyzés mellett Francis Leopold McClintock kapitány emberei egy emberi csontvázat is találtak a King William sziget déli partjánál, akiről kiderült hogy egy Thomas Armitage nevű tengerész altiszt volt a Terror nevű hajóról. A sziget legnyugatibb pontján felfedeztek még egy mentőhajót is két csontvázzal és különböző tárgyakkal: bakancsokkal, selyemkendőkkel, illatos szappanokkal, szivacsokkal, papucsokkal, fésűkkel és számos könyvvel.

A legutolsó szárazföldi expedíció 1878-80 között indult, ezt az amerikai hadsereg hadnagya, Frederick Schwatka vezette aki elsősorban már nem a túlélők, hanem Franklinék hajónaplói és más iratai után kutatott a térségben. A gyalog és kutyaszánon haladó csapatába inuitokat is verbuvált, akik jól ismerték a terepet, de újabb iratokat nem talált, valamint túlélők nyomait sem fedezte fel.

Ezen utolsó kísérlet után a Franklin-expedíció csak mint érdekes és egyben elrettentő történet maradt meg az emberek emlékezetében, mígnem az 1980-as években újra leporolták az aktákat.

1981 júniusában Owen Beattie, a kanadai Albertai Egyetem antropológus professzora a modern törvényszéki orvostudomány eszközeivel indult a korábban feltárt sírok vizsgálatára, hogy a tudomány segítségével azonosítsa a halottakat és haláluk pontos okát kideríthesse.

A King William szigeten talált maradványok vizsgálata elsősorban C-vitamin hiányt, vagyis skorbut nevű betegségre utaló jeleket mutatot, ami nem volt meglepő a friss zöldségek és citrusok nélkül maradt legénység esetében. Azonban amikor eredményeit megmutatta társának, a sarki kutatásokra specializálódott régésznek James Savelle-nek, közösen már kannibalizmusra utaló jeleket is észrevettek a csontokon. Emellett a másik fontos felfedezés a maradványok komoly ólom szennyezettsége volt, ugyanis 226 ppm ólmot mértek a csontokban, míg a térségben élő inuitok esetén ez a szám mindössze ennek tizede volt.

A komoly ólom szennyezettség lehetséges forrásai között volt a már említett minőségileg kifogásolható konzervek forrasztása, az ólomfóliával bélelt élelmiszer tartósítésra használt dobozok, hordók valamint a dohánytermékek, edények, a hajók vízvezeték rendszere és a gyertyák kanócai.

1984-ben a kanadai kutatók visszatértek a Beechy szigetre, ahol a síremlékeket is találták és engedéllyel exhumálták az oda eltemetett és a fagyos időjárás miatt igen jól konzerválódott matrózok testét. Elsőként a fűtő, John Shaw Torrington koporsóját nyitották fel, majd John Hartnell matróz maradványainak vizsgálatába fogtak, melyet az igen rosszara forduló időjárás miatt csak két részletben tudtak befejezni.

A szövet- és csontmintákkal visszautaztak Kanadába, ahol megállapítást nyert, hogy Torrington szinte bizonyosan a súlyos ólommérgezésbe halt bele, mely komoly szellemi és testi problémákat okozott neki, míg végül tüdőgyulladás vitte el.

1992-ben régészek és törvényszéki antropológusok újabb kutatócsoportja kezdeményezett újabb ásatásokat a King William sziget nyugati partján, ahol Francis Leopold McClintock kapitány emberei 1857-ben megtalálták a csónakot és benne a két csontvázat. A mai kutatók végül négyszáznál is több csontot és csontdarabot ástak elő a fagyos földből, melyek vizsgálata során magas ólomtartalmat és „a hús lekaparására utaló” vágásnyomokat találtak, tehát kétség kívül bebizonyosodott, hogy a Franklin-expedíció tagjai közül néhányan bizonyosan kannibalizmusra kényszerültek.

Utólag mindent számba vetve, megállapítható hogy a Franklin-expedíció sem felszerelve, sem felkészülve nem volt szárazföldi utazásra, egyesek a túléléshez szükségtelen dolgokat is magukkal cipeltek, amikor gyalogosan dél felé indultak a jégbe fagyott hajóktól. A maguk után vonszolt mentőcsónakban nehéz és haszontalan tárgyakat is találtak, melyek valószínűleg kimerítették a szánt húzók erejét.

2014-ben tengeri expedíciókat is indítottak az elsüllyedt Terror és Erebus hajók felkutatására, az Erebus roncsait pedig hamarosan meg is találták a King William sziget nyugati partjánál, ahol a fedélzetet szinte sértetlenül megtalálták, valamint felfedezték a kettétört főárbócot és a roncs körül szétszóródott tárgyakat is.

2016-ban, majd 96 kilométerre délre attól a helytől, ahol a szakemberek feltételezték, csaknem eredeti állapotában megtalálták a Terror roncsát is, mintegy 25 méter mélyen. Az áramlások sodró hatása miatt ma a két hajó mintegy 100 kilométerre fekszik egymástól a hullámsírban.

Habár a Franklin-expedíció komoly szenvedések árán minden emberét elveszítette, a bátor felfedezni vágyás így vagy úgy de mégiscsak előre mozdította a hajózás és a felfedezések történetét. A Franklin-expedíció keresése indított számtalan expedíció ugyanis segített feltérképezni a kanadai sarkvidéket. Végül az északnyugati átjárót is megtalálták, ami Franklin elsődleges célja lett volna, de ez már egy másik történet.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az  "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf