London titkai: a London Bridge

Ha ránézünk a ma látható London Bridge-re azaz a dél londoni Southwark városrészt és a City of Londont összekötő hídra, annak jellegtelensége valószínűleg nem sok gondolatot indít el a fejünkben.

Nem volt ez azonban mindig így, ugyanis a mai híd helyén évszázadokon keresztül igen különleges vízi átkelők álltak, úgyhogy menjünk is vissza a történetben jó 2000 évet és nézzük meg mi minden történt a Temzén átívelő híd múltjában.

Ahhoz, hogy a következő történetben ne vesszünk el teljesen, érdemes először is áttekinteni, hogy Londonban ezideig öt különböző London Bridge állt:
1. híd: Római kori fahíd (kb. kr.u. 50-450-ig)
2. híd: Angolszász kori fahíd (kb. kr.u. 9-10. század)
3. híd: Középkori kőhíd (1176-1824 között)
4. híd: Újkori kőhíd (1824-1831 között)
5. híd: Mai modern híd (1973 óta napjainkig)

A római kori fahíd

Az első, római kori híd archeológiai feltárása 1979-ben kezdődött, amikor a híd északi hídfőjénél az új épületek elsőmély alap ásánál a majd 2000 éves egykori híd maradványaira bukkantak, majd 1984-ben a déli oldalon kezdődött építkezések során az egykori középkori híd maradványai is előkerültek.

Hogy sikerüljön elképzelnünk a korabeli hidakat és az alatta folyó Temzét, érdemes kimennünk Londonból, ugyanis a városban ma már magas partok közé szorítva hömpölyög a folyó. A folyó eredője nyugaton, a Cotswolds-dombságban, Gloucestershire megyében található és kelet felé folyva az Északi-tengerbe torkollik egészen pontosan a Thames Estuary-be, azaz a Temze-torkolatba.

Mivel London központjához igen közel, kb. 50–60 km-re van a tengeri torkolat, így minden ami megtörténik az Északi-tengeren, az megtörténik Londonban is, azaz naponta kétszer találkozhatunk az ár-apály jelenséggel, amit angolul tide-nak neveznek. A napi 2 dagály (high tide) csúcsa kb. reggel 5.00 és 8.00 óra között, míg a kora esti 17.00 és 20.00 óra között érkezik. Ugyanígy, az apály (low tide) kb. éjszaka 23.00 és 2.00 óra között, késő délelőtt/kora délután pedig 11.00 és 14.00 óra között várható, nagyjából 6 órás periódusokban.

Amíg Londonban a folyó két oldalán nem emeltek magas támfalakat, addig a folyó naponta kétszer korlátlanul elöntötte a part menti részeket egy-egy ár érkezésekor, így maga a folyó is sokkal szélesebben hömpölygött és jelentősen sekélyebb is volt, mint ma. A leginkább víz borította részek akkoriban a mai Isle of Dogs (Kutyák szigete) és Southwark városrészek voltak, ahol komoly üledékes agyagréteg halmozódott fel az évezredek során és egészen a mai Westminster városrészig a folyónak komoly ártere volt. Mai napig is, ha a folyó vízszintje komolyan megemelkedne, ezek lennének az első városrészek amik víz alá kerülhetnének.

Ennek megakadályozására épült ki a folyó torkolathoz közelebbi szakaszán a Thames Barrier, azaz a Temze gát, melyről bővebben ide kattintva olvashattok.

Amikor a rómaiak 2000 évvel ezelőtt megérkeztek a mai London területére, akkor a London Bridge környéki folyószakaszt találták a legkeskenyebbnek, és ide építettek is egy fából készült ideiglenes átjárót kr.u. 60 körül, amit azután kr.u. 90-120 környékén lecseréltek egy sokkal erősebb, állandó hídra. Ez az új római híd kb. 340 m méter hosszú lehetett, és bár leiratok vagy rajzok nem maradtak fenn róla, de valószínűsíthetően hasonlóan nézhetett ki, mint a Trajanus császár idejében megépített híd az al-Dunán.

Valószínűleg ezen a hídon lehetett valamiféle felvonóhíd is, amin keresztül a hajók átkelhettek a híd egyik oldaláról a másikra, valamint valószínűleg egy kisebb templom is lehetett a hídon, ahol a hajósok kérhették Oceanus (görög eredetű istenség, a világot körülölelő végtelen víz, az óceán megszemélyesítője) és Neptunus (a római mitológia tengeristene, a három főisten egyike Jupiter és Plútó mellett) istenek segítségét a szerencsés hazaérkezéshez. Ez azért is valószínű, mert az egykori híd egy pontján rengeteg római kori érmét és apró istenség figurákat találtak a Temze vizébe szórva.

Ugyanígy, az egykori római híd környékén találtak egy nagyjából életnagyságú bronz szoborfejet is, ami Hadrianus római császárt és hadvezért (kr.u. 117-138) ábrázolja, a teljes szobor pedig valószínűleg a hídon állhatott, miután a császár kr.u. 122-ben személyesen is Britanniába látogatott.

Az utolsó római érmét kr.u. 330 környékéről találták a környéken, ami felveti a lehetőségét, hogy a rómaiak ekkoriban kezdték elhagyni a környéket és a feltárások szerint az 5. századra a korábban rómaiak által lakott korai London (akkori nevén Londinium) elkezdett elnéptelenedni. Újabb és újabb népek törtek be északról (a korai skótok, írek, germán törzsek...), így kr.u. 410 környékén a rómaiak ki is vonultak a szigetről.

Az angolszász kori fahíd

A rómaiak után az angolszászok érkeztek az egykori Londonium területére és az ekkor már elhanyagolt római fahíd helyére a saját megerősített hídjukat húzták fel a kr.u. 9. században. Ennek a hídnak az azonosítása néhány fennmaradt korabeli farönk útján sikerült, melyeket radiokarbonos kormeghatározás alapján sikerült igazolni ám valószínűleg ezt a hidat a 10-11. századi áradások és jégzajlások döntötték romba.

A középkori kőhíd

A 12. században történt gazdasági erősödés azt is jelentette, hogy az addig igen sérülékeny fahidakat kőhidakra cserélhették, melyek megépítéséhez a technológia is megérkezett, ugyanis a korban népszerű kő templomok és kastélyok építőmesterei a hídépítést is tökélyre fejlesztették.

Az első kőhíd megépítését elsősorban Peter of Colechurch korabeli plébános szorgalmazta leginkább, már 1163-ban komolyan lobbizott azért, hogy az addigi toldozott-foldozott fahidat egy sokkal tartósabb kőhídra cseréljék. Ehhez a munkához még a szükséges anyagiakat is összegyűjtötte, sőt a nélkülözhetetlen kőműves és ács szakembereket is maga köré gyűjtötte.

Az építkezés 1176-ban el is indult, és bár a pontos dátumról az írásbeli feljegyzések elvesztek, a híd valamikor 1209-ben lett készen. A híd 276 méter hosszú lett, kb. 8 méter széles, melyből az úttest maga úgy kb. 3-4 méter lehetett és 19 különböző szélességű boltíven állt, ami alatt a kisebb-nagyobb hajók áthaladhattak. Építésének 33 éve alatt a legnagyobb feladatot az alapok elkészítése jelentette, melyeken elsősorban csak alacsony vízállásnál és inkább csak a melegebb hónapokban tudtak dolgozni.

A híd elkészülte után a Temze folyásának sebessége is megváltozott a helyszínen, hiszen a szűk boltívek alatt a víz átfolyása felgyorsult így az első években elég sok baleset is történt, több kisebb hajó el is süllyedt itt utasaival együtt.

Magának az építkezésnek, majd a híd fenntartásának a kiadásai azonban olyan magasak voltak, hogy elkészülte után, amikor magára a híd-testre házakat építettek, az ott lakók bérleti díjaiból is ezeket a kiadásokat fedezték. Arról nem is beszélve, hogy aki a híd déli részéről, Southwark városrész irányából szeretett volna a City of London irányába, az északi oldalra átkelni, hídpénzt kellett fizessen. Ha bővebben is olvasnál a hídon álló egykori házakról, akkor ide kattintva megteheted.

A híd közepére egy kápolnát is építettek, amit St Thomas the Martyr névre kereszteltek és amely név tudvalévőleg Thomas Becketre utal, aki akkoriban Canterbury érseke volt és akit 1170-ben meggyilkoltak a Canterburyi székesegyházban. Erről a történetről és a hozzá kapcsolódó magyar szálról ide kattintva olvashatsz bővebben.

A hidat, mint a City of London felé vezető egyetlen vízi átjárót biztonsági okokból éjszakára lezárták, sőt mi több, a hídon lévő felvonóhidat is felhúzták az esti órákban, hogy semmi esélye se legyen senkinek, éjszaka megpróbálni rátörni a híd lakóira.

Egy 1358-as feljegyzés szerint a híd keleti oldalán 62 bolt üzemelt, míg a nyugati oldalon 69, de volt a hídon akkoriban 5 fogadó is, sőt a híd déli lábánál álló két egykori fogadó maradványait később az ásatások során fel is tárták, korabeli fazekas edényekkel, vas fejszefejekkel, bronz horgokkal, érmékkel, keresztekkel, tűkkel, kanalakkal, kulcsokkal és lakatokkal együtt.

Akkoriban, a Temze lassabb folyása és sekélyebb medre miatt voltak olyan telek is, amikor a folyón komoly jégzajlás is megjelent, sőt mi több a korabeli kis jégkorszak idején hetekre teljesen befagyott a folyó, melynek jegén még téli vásárokat is tartottak. Erről ide kattintva olvashatsz bővebben.

A híd azonban folyamatos felújítási és megerősítő munkálatokat igényelt, mígnem III. Henrik király (uralkodott: 1216-1272) idejében, a feleségére, Eleanor of Provence királynéra bízott, a híd munkálataira félretett pénznek nyoma veszett. A munkálatok így elmaradtak, ami végül azzal járt, hogy 1282-ben, elkészülte után 73 évvel a híd 19 boltívéből 5 összecsuklott. Az elmaradt komoly munkákat azonnal el kellett volna végezni, de a kincstár kongott, így egy időleges átkelőt húztak fel az eredeti kőhíd mellett sebtiben, amihez a város vezetői és tehetős lakosai adták össze az anyagaiakat.

A London Bridge korabeli összeomlásának emlékét egy gyermekdal a mai napig is őrzi, ennek címe London Bridge Is Falling Down, azaz Összeomlik a London Bridge.

A híd összeomlása felszínre hozta az építmény meglévő konstrukciós hibáit, elsősorban a gyenge alapozását, amit a víz folyamatos nyomása és az ár-apály váltakozása még tovább gyengített. A munkálatoknak a város felügyelete mellett nekifogtak és a híd szerkezetének további megóvását a királyi kezekből a város kezébe adták, megalapították a Bridge House Estates nevű szervezetet, mely a mai napig működik és a City of London négy közúti hídjának az állagmegóvásáért felel.

Ezek után 1282 és az 1420-as évek között nem jegyeztek fel komolyabb problémát a London Bridge-el kapcsolatban, azonban 1425-ben újabb repedéseket fedeztek fel a déli szerkezetében, ami miatt a hidat időlegesen kénytelenek voltak lezárni. A híd következő katasztrófája 1437-ben történt, amikor két újabb boltíve omlott össze, így újabb időleges fahíd megépítésére volt szükség, míg a következő 35 évben boltívről-boltívre újjáépítették és megerősítették a hidat. A rajta álló házak egy részét is felújították és újabb 160 évig minden rendeltetésszerűen működött is.

Eljött azonban az 1633-as év, amikor a híd északi részén tűz ütött ki, megsemmisítve a hídon álló 42 házat is, majd három évre rá, az 1666-os nagy londoni tűzvészben nem csak maga a város, hanem a híd északi része is újra szinte teljesen megsemmisült. Erről a tragédiáról ide kattintva olvashattok bővebben.

A híd újjáépítésekor megragadták az alkalmat, hogy ki is szélesítsék azt, az eredeti 3-4 méteres úttestet 6 méteresre növelték, ugyanis a megnövekedett forgalmat a keskeny utak a hídon már nemigen bírták, két megrakott kocsi már nem fért el rajta egymás mellett.

1722-től a hídpénz fizetését is bevezették, hiszen a híd folyamatos felújítása temérdek pénzbe került, sőt ekkor vezették be a kötelező bal oldali közlekedést is, hogy valamelyest enyhítsék a rendszeresen kialakuló káoszt az átkelések alatt.

Hiába volt azonban a forgalomszabályozás és 1738-ban a Westminster híd építésének megkezdése, a London Bridge eredeti formájában már nem volt tartható. 1757 és 1762 között a meglévő kőhidat teljes egészében átépítették, a rajta álló házakat elbontották, és az úttestet méginkább kiszélesítették, immáron 10 méteresre. Az új híd barokk korlátokat kapott, utcai világítást és 14 boltívet.

Újkori kőhíd

Ahogy London népessége rohamosan növekedésnek indult a 18. században, a város infrastruktúrájának is lépést kellett tartania a beáramló hatalmas tömeggel. Ezt másként nem is lehetett már megoldani, minthogy a Temzére újabb hidakat építettek a meglévő kettő mellé, a következő sorrendben:
* Blackfriars híd (1760-1769)
* Waterloo híd (1811-1817)
* Southwark híd (1814-1819)

De nem csak a temzei átkelőkben szűkölködött ekkoriban a város, hanem az is komoly problémát kezdett okozni, hogy a város szennyvízét egyenesen a folyóba ürítették, így az akkoriban még nem kidolgozott ivóvíz ellátási rendszer okán a városban egyre-másra törtek ki kolera és egyéb fertőző járványok.

1580 és 1822 között a város ivóvizét gyakorlatilag közvetlenül a Temzéből, a London Bridge melletti kiemelőből nyerték, mely magas vízállás esetén pumpálta a folyó vizét a rendszerbe. Azonban az 1820-as évektől kezdve látható volt, hogy a London Bridge szerkezete igen rossz állapotba került, így a város arra az elhatározásra jutott, hogy az addigi hidat teljesen elbontják és új technológiával egy sokkal megbízhatóbb szerkezetet építenek helyette.

Az új híd alapkövét 1825-ben le is rakták, és az akkor már meglévő gőz-technológia segítségével neki fogtak az 5 boltíves, kőből épült híd megépítésének. A híd 1831-re el is készült, megnyitásán pedig maga IV. Vilmos király (uralkodott: 1830-1837) is részt vett. A beruházás nem volt olcsó, akkoriban £2,500,000-ot fizettek érte, ami mai értéken kb. £225,000,000 költséget jelent, de ebben a környékbeli utcák rendezése és a régi híd teljes elbontása is bele tartozott.

A régi híd teljes megszüntetésével azonban nem mindenki értett egyet, volt, aki szerint ez történelmileg hatalmas veszteség a nemzetnek, így amit tudtak megmentettek belőle az utókornak, ügyes mesteremberek pl. tubákos szelencéket, tojástartókat, kisebb bútorokat, székeket készítettek a megmaradt faanyagokból.

Az építkezés során azonban kincseket is találtak, pl. nagy mennyiségű római és középkori érmét, valamint egyéb antikvitásokat, amiket egy bizonyos Roach Smith korabeli műgyűjtő felvásárolt, majd a privát gyűjteményét 1856-ben az akkor már 100 éve létező British Múzeumnak felajánlotta megvételre. Az üzlet pedig meg is köttetett.

Élelmes kereskedők a korabeli híd egyéb megmaradt részeit is pénzzé tették, így lehetséges, hogy például a kelet londoni Bethnal Green városrész melletti Victoria Parkban a mai napig is találkozhatunk két, a régi hídról származó félköríves kis beugrószerű pihenőhellyel, amit angolul alcove-nak hívnak.

Mai modern híd

Azonban ez az 1831-ben átadott híd sem bírta sokáig, ugyanis nagyjából 100 év elteltével, az 1960-as évekre a hídon immár nem lóvontatta kocsik furikáztak, hanem helyettük megjelentek az autók és a buszok. A megnövekedett terhelés hatására a híd nyolc év alatt 1 hüvelyket azaz kb. 20 cm-t süllyedt, így 1967-ben a londoni tanács úgy döntött, hogy új hidat kell építeni, míg a régit majd elbontják.

Új híd tervezésekor általában a régi hidat elbontják és megsemmisítik, de ez esetben Ivan Luckinnak - aki korábban újságíró volt, most pedig a megoldáson dolgozó bizottság egyik korabeli munkatársa - különleges ötlete támadt: a megsemmisítés helyett miért nem bocsátják inkább árverésre a hidat, biztosan lenne olyan őrült különc aki megvenné.

Az ötlet korántsem volt olyan furcsa mint ahogyan elsőre hangzik, ugyanis éppen ebben az időben egy bizonyos Robert P. McCulloch - egy missouri-i születésű olaj- és repülőgép mágnás - különleges problémával szembesült. McCulloch 1963-ban megalapította 16 000 hektárnyi városát, Lake Havasu City-t nyugat Arizonában, de a Colorado-folyó egyik ága - amelyről úgy gondolta, hogy az új várost majd vonzó üdülőkörzetté teszi - úgy tűnt, hogy folyóból hamarosan inkább tóvá változik.

Ennek megakadályozása érdekében komoly mérnöki munkával új csatornát hozatott létre, melyre azonban új hidat volt szükséges építeni. Így történt, hogy 1968 áprilisában McCulloch egyezséget kötött London városával és alig kevesebb mint 2,5 millió dollárt fizet a hídért.

Ezek után még 7 millió dollárt ajánlott, hogy a gránit blokkokat szétszedés során egyesével beszámozzák majd azokat az államokba szállítsák, a hidat pedig mint egy kirakóst, az arizónai Thompson-öböl és a Havasu-tó között újra felépítsék. Így is lett, a régi-új London Bridge nevű hidat 1971-ben meg is nyitották a nagyközönség előtt.

Londonban eközben lázasan folyt az új London Bridge építése, amivel négy év alatt végeztek is, így 1973-ban azt II. Erzsébet királynő (uralkodott: 1952-2022) személyesen nyitotta meg. Sajnos ez a mai híd nem sikerült túlzottan szépre, gyakorlatilag egy hatalmas beton átkelőt építettek, ami funkciójának azonban tökéletesen megfelel, ugyanis napjainkban nagyjából 38 000 jármű megy rajta keresztül nap mint nap.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota  idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf

Facebook: Idegenvezetes London
Instagram: @idegenvezeteslondon
X (korábban Twitter): @Idegenvezetes_L