Az 1920-as években a britekre még otthonaikban is leselkedett némi veszély, főleg azokra, akik olyan házakban voltak kénytelenek élni, ahol az udvari toalettet és a csak hideg vizet adó csapokat másokkal is meg kellett osszák, ugyanis ők fokozottan ki voltak téve a fertőzéseknek, bár nem ez volt az egyedüli veszélyforrás. A kórokozók gyorsan terjedtek az utcákat ellepő köpetekkel vagy ha egy cigaretták körbeadtak a dohányosok, esetleg egymás poharából ittak.

alt

Az orvosi rendelők ebben az időszakban minden nap zsúfolásig voltak betegekkel. Sokan ugyan nem engedhették meg maguknak a kezelést, így nevük bekerült az adósok kis fekete könyvébe bár ezek a tartozások gyorsan feledésbe is merültek, ugyanis a sok középosztálybeli beteg bőségesen megfizette a szegényebbek gyógykezelését is.

A korabeli orvosok az orvosságok nagy részét helyben készítették betegeik számára, olyan általános anyagokból is, mint a folyékony paraffin, bróm, fűzfa vagy izsóp. A kikevert orvosságok azután a polcra kerültek, hogy a betegek visszajöhessenek érte, de alkalmanként a tejesember vitte őket házhoz, mikor szokásos napi tejszállítását végezte.

alt

Számos esetben azonban hiába tudott a doktor megbízható diagnózist felállítani, nem volt alkalmas gyóyszere így kénytelen volt a természetre bízni a betegség lefolyását. A családok sokszor a házban található alapanyagokhoz fordulhattak, köhögést például hagymalével, szemproblémákat használt teafüvel gyógyítottak.

alt

Kórházba ez időtájt az emberek csak operáció okán mentek, avagy akkor ha a szüléskor komplikációk léptek fel. Sürgős esetben a doktor természetesen házhoz is ment, a komoly problémáról általában akkor értesült, mikor a családtagok esténként a hálószobája ablakát kis kavicsokkal dobálták meg, hogy felébresszék őt és bár az orvos mindig ment ha hívták, az emberek ehhez a módszerhez csak akkor folyamodtak, ha élet-halál kérdésről volt szó.