A pestis, azaz a fekete halál évszázadok óta a legrettegettebb betegség nemcsak Európában, hanem az egész világon. Volt idő, mikor akkora pusztítást végzett, hogy egy egész városnyi embert tűntetett el napok alatt az élők sorából.

A pestist, vagy más néven dögvészt a Yersinia pestis nevű baktérium okozza, a rendkívül fertőző betegséget egészen 1894-ig nem tudták gyógyítani, ellene negyven napos karanténnal, azaz a megbetegedettek elkülönítésével védekeztek századokon át.

photo by Kuma Kum on Unsplash

Az orvosok, illetve a gyógyítók ún. pestis maszkot használtak amikor a betegek közelébe mentek, így védekeztek a betegség ellen, ugyanis tele volt tömve a „csőrük” mindenfelé fűszerekkel, gyógynövényekkel mert úgy gondolták, azzal távol tudják tartani a levegőben terjedő kórokozót.

A pestis okozója tehát a Yersinia pestis baktérium, melyet a fertőzött patkányok vagy egyéb állatokon élősködő bolhák terjesztettek. Eredetileg Mongóliából terjedt el a világnak szinten minden pontjába, ahol volt kikötő. Ráadásul elég nagy hatékonysággal, mivel a bacilus elzárta a bolhák nyelőcsövét, amitől azok nem jutottak táplálékhoz így folyamatosan éhesek voltak: míg el nem pusztultak rengeteg embert csíptek meg, akiket egyúttal meg is fertőztek.

Idővel a baktériumok a nyirokcsomókba tolultak, ahol duzzanatot hoztak létre főleg nyaki és lágyéki területen melyek azután kipukkadtak és gennyes sebeket hagytak maguk után.

photo by Gerd Altmann from Pixabay 

Az egyik utolsó nagy nyugat-európai pestisjárvány 1664 karácsonyakor ütötte fel a fejét Londonban. A téli időszakban a megbetegedések száma ugyan nem volt jelentős, de tavasszal a járvány gyorsan terjedt, és június 29-én az udvar elhagyni kényszerült a fővárost. Azokat a házakat, amelyekben pestises beteget találtak, negyven napra vesztegzár alá vették.

A megbetegedések száma szeptember végén hirtelen csökkent, és a járvány lassan magától megszűnt majd 1666 februárjában az udvar is visszatért. A pestisben meghalt londoniak száma körülbelül 100.000-re tehető, ami a város akkori teljes lakosságának kb. 1/5-öd része volt.

photo by Mitja Juraja from Pexels

Brit földre a járvány valószínűleg Hollandiából jutott át a csatornán keresztül és ott a kór bubópestis formája pusztított, de szerencsére az 1300-as évek második felében tomboló „nagy pestis” járványhoz képest ez kisebb méretű volt.

Londont a gazdagok el tudták hagyni de a szegények egy bizonytalan jövőért, teljesen nincstelenül nem indulhattak útnak. Gondoljuk csak el, a járvány hosszú ideig tartott, ráadásul mindenkinek aki kifelé igyekezett a városból egy igazolást kellett kapnia a Lord Mayortól - azaz a polgármestertől -, hogy egészséges, ezt pedig nem kapták meg egykönnyen. A feljegyzések szerint azonban mindig akadtak túlélők a járványok idején és aki túlélte a rettegett betegséget, örökre védett maradt a pestissel szemben.

photo by Albrecht Fietz from Pixabay 

Amint azt az egyházközségek által hetente vezetett halálozási jegyzékekben feljegyezték, 1665 forró nyarán a pestisben elhunytak száma folyamatosan és feltartóztathatatlanul növekedett. A jegyzékeket, amelyet a király és London polgármestere minden csütörtökön reggel nyolc óráig megkapott, darabonként egy pennyért árulták, az egész éves ’előfizetésért’ pedig négy schillinget kellett kicsengetni. Augusztusban mintegy kétezren, szeptemberben pedig már körülbelül hétezren haltak meg hetente.

photo by Michal Jarmoluk from Pixabay 

Samuel Pepys (1633-1703) naplója és levelezése a kor mindennapjainak egyik legértékesebb forrása. Ez a levele Sir George Carteret (1610 k.1680) angol politikus feleségéhez a járvány tetőzésekor íródott:

’Woolwich, 1665. szeptember 4.
Mivel a királyi udvar távol van és a város üres, nemigen tudok hírekkel szolgálni, nem számítva az olyan lehangoló történeteket, amelyek hallatán méltóságod inkább elszomorodna, mintsem szórakozna. Jómagam a városban maradtam egészen addig, míg egyetlen héten több mint 7400 ember meg nem halt, ebből több mint 6000 pestisben; addigra már a lélekharangok zúgásán kívül alig lehetett zajt hallani a városban; addigra már úgy végig tudtam sétálni a Lombard utcán, hogy alig több mint húsz emberrel találkoztam, és ötvennél is kevesebbel a tőzsdén; addigra már egész családokat, tíz-tizenkét embert együtt söpört el a betegség; már orvosomat, magát dr. Burnetet is elvitte a pestis, pedig korábban megígérte, hogy megvéd a fertőzéstől, és túl is élte az egy hónapos vesztegzárat saját házában; addigra már az éjszakák, bár egyre hosszabbodtak, túl rövidnek bizonyultak arra, hogy fátylat borítsanak azok temetésére, akik előző nap pusztultak el a betegségben. Így az emberek arra kényszerültek, hogy a nappalt is felhasználják erre a gyászos szertartásra; és végül már nem találtam fertőzetlen húst és innivalót. A hentesek is megfertőződtek, serfőzőm házát vesztegzár alá vették, pékem és egész családja pedig a pestis áldozatául esett.

Greenwichben is gyorsan terjed a betegség; de a király parancsára megteszünk minden óvintézkedést, hogy megállítsuk a kór elharapódzását; ebből a célból tegnap az istentisztelet után találkoztunk a város tisztviselőivel, akik sok szomorú hírrel szolgáltak, és többek között elmesélték azt a történetet is, amelynek elmondásával szeretném most méltóságodat terhelni. Panasz érkezett hozzánk egy család ellen, amely befogadott egy fertőzött londoni házból hozott gyermeket. Kérdéseimre kiderült, hogy egy igen tehetős, Gracechurch utcai polgár gyermekéről van szó. Ez a polgár már az összes többi gyermekét elvesztette, házában feleségével együtt maga is vesztegzár alá került. Saját menekülésére már minden reményt feladott, és csak azért könyörgött, hogy ezt a csöppséget megmenthesse, amihez végül nagy nehézségek árán megkapta a hozzájárulást: megengedték, hogy a kisdedet mezítelenül kiadja egy barátjának az ablakon keresztül. A gyermeket tiszta ruhákba öltöztették és így hozták Greenwichbe, ahol, Hooker városatyától kapott értesülésem szerint, eltűrik, hogy ott maradjon.’

A kutatók egy, a londoni Liverpool Street állomás közelében épülő új állomás megépítése előtt végzett régészeti feltárás során több mint négyezer csontvázat ástak ki a közeli elmegyógyintézetről elnevezett Bethlem temetőből. Az ásatást vezető kutató elmondta, hogy a legtöbb pestistemetővel ellentétben itt annak ellenére koporsóban temették el a halottakat, ha ez a helyhiány miatt komoly nehézségekbe ütközött. Úgy tűnik, hogy a válság ezen időszakában az emberek jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a halottaiknak tisztességes keresztény temetést rendezzenek.

photo by Katherine Kromberg on Unsplash

A 1666-os esztendő egyébként nem volt túl szerencsésnek mondható, ugyanis alig ért véget a pestis járvány, London városa történelme legpusztítóbb tűzvészét szenvedte el ugyanabban az évben, habár ennek következményeként  az utakat kiszélesítették, áthajló oromzatokat többé nem építettek és a faépületek felhúzása is tiltottá vált: London egészségesebbé és sokkal tervezettebbé vált.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota

cover: photo by Kuma Kum on Unsplash